A címbeli kijelentés nem tőlem származik, hanem Sepp Blattertől, a FIFA elnökétől, aki bár néhány éve még úgy tervezte népszerűsíteni a női futballt, hogy testre simuló mezekben játszatja a hölgyeket, mára kénytelen volt revideálni álláspontját.
A FIFA és az UEFA szemében, meglátván a 2011-es, németországi női világbajnokság és a londoni olimpia nézőszámait, vaskos dollárjelek kezdtek villogni, önként és dalolva kezdték hát pumpálni a pénzt a női labdarúgásba. Az idei Európa-bajnokság jól mutatta: nemhiába. A meccseket az Eurosport budapesti stúdiójából követtem, ám azt már tavasszal eldöntöttem: ezt az Eb-döntőt nem rendezik meg nélkülem. Februárban kezdték árusítani a jegyeket a solnai Friends Arenába, eleinte húszezret tettek szabaddá. Az online rendszeren keresztül alig három perc alatt sikerült megvennem a sajátomat, s az csak a vásárlás után tudatosult bennem, hogy 3400 forintnak megfelelő svéd koronáért a kapu mögött, az első sorban fogok ülni egy Eb-döntőn. Az UEFA ugyanis maximalizálta a jegyárakat, hogy a lehető legtöbben bejussanak. Számításaik be is jöttek: ahogy menetelt a svéd válogatott, úgy kellett újabb tíz-, majd húszezer jegyet elérhetővé tenni, míg végül az elődöntők előtt megnyitották a teljes, ötvenezres Friends Arenát.
Stockholmba érve az első utam egy újságoshoz vezetett, hiszen egy rendezvény objektív jelentőségét még mindig annak sajtójából ítélhetjük meg legjobban. A FourFourTwo, a világ legolvasottabb futballmagazinja címlapján Lotta Schelin és a svéd válogatott – a napilapok többsége pedig kisebb-nagyobb hírekben, gyakran címlapon taglalja az elmúlt nap eseményeit. Solnában, a szállásom környékén gyakorlatilag minden a női fociról szólt. Ahogy a tavalyi, lengyel–ukrán szervezésű férfi Eb-n, úgy itt is Fan Zone-okat alakítottak ki, ahol egész nap programokkal várták a szurkolókat. A helyi HÉV peronjain heringekként nyomorogtunk, a szerelvényen moccanni se lehetett. A stadion felé tömött sorokban hömpölygött a tömeg – utálok hasonlítgatni, de ez tényleg olyan volt, mint egy férfimeccs előtt. A benti hangulat azonban más volt. Azt láthattam testközelből, amit nálunk családbarát stadionnak neveznek, s a futball feltámadásának kulcsaként vizionálnak az illetékesek: rengeteg nő, lány és gyerek, boldogan csattogtatva az ajándék szurkolói legyezőt, fotózkodva, táncolva, sikítozva az Eb-dalt élőben előadó Eric Saade (majd a futballisták) láttán. Ja, a stadion mellett külön, őrzött babakocsiparkoló(!) a kisgyermekes anyáknak. A szünetben pályára vonult a svéd válogatott, hogy egy hatalmas molinóval megköszönje a támogatást – az egész stadion állva, tombolva ünnepelte hőseit. Másnap minden helyi lap címlapján Nadine Angerer, a döntőben két tizenegyest hárító német kapus ölelkezett csapattársaival.
Az Eb-döntő után áttettem székhelyem Münchenbe, az Audi-kupára. A belvárosban bóklászva az egyik újságospult alatt megpillantottam a Süddeutsche Zeitung hétfői remittendapéldányait. A címlapon színes képes vezércikkben a női válogatott Eb-győzelme – az ünneplő játékoskupac tetején pedig Marozsán Dzsenifer virított.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!