Ez már a csúcs

Éjszakai műsorsávban sportcsatornára kapcsolni a létező legjobb mulatság – olyan sportokkal ismerkedhetünk meg, amelyekről korábban nem hallottunk. Miután egy ilyen kapcsolgatás után végletesen beleszerettem a favágásba, némi kutakodás után kiderült: a sport nem hogy nem új, de ráadásul igazi magyar tehetségeink is vannak.

A verseny gyökerei Kanadába, az USA-ba és Új-Zélandra nyúlnak vissza, ahol az erdei munkások rendeztek először bajnokságokat, Európába csak az ezredfordulóra érkezett meg a széria. Mint kiderült, a világnak ezen a felén körülbelül háromszázan űzik a sportot. Kedvtelésből, persze, alig tucatnyian lehetnek világszerte, akik meg is élnek belőle. Magyar csapat nemzetközi megmérettetésen először 2011-ben indult, így igazán hatalmas siker, hogy mára az élvonalba küzdötték magukat.

Innen már tényleg csak kis kutakodás kellett, hogy Juhász István portáján találjam magam, Hogy ki ő? Hazánk legsikeresebb sportfavágója, aki egyéni 7. helyezett lett a magyaríthatatlan nevű STIHL Timbersports Világbajnokság tavalyi megmérettetésén. István 48 éves, egyéni vállalkozóként hosszú ideje fakitermeléssel foglalkozik, sportként viszont körülbelül 10 éve űzi. A kezdetektől tagja a magyar csapatnak, egyéni versenyzőként is kezdik világszerte megismerni a nevét, idehaza is egyre több helyen tartanak bemutatókat, illetve már versenyeket is rendeznek. Háza udvarán egy komplett versenyhez való felkészülés minden eszköze megtalálható. István hetente minimum háromszor edz, egy-egy alkalommal nagyjából egy ölnyi fát vág apró darabokra – kár, hogy odahaza nem fával, hanem gázzal fűt… Évente kétszer nemzetközi edzőkkel készülnek a versenyre hazánk profi sportfavágói, az erőnléti edzés mellett a technikára is odafigyelve. Szóval korántsem egyszerű sport ez, Istvánnál jobb kezekbe viszont nem is kerülhettem volna, amikor úgy döntöttem, kipróbálom.

Persze, mondhatná erre bárki, mi ebben a kunszt, fogjuk a fejszét, és aprítjuk a rönköt, amíg bírjuk. Ennél azonban a profi sport világa jóval bonyolultabb. Egészen speciális felszerelésre van szükség, és az sem mindegy, milyen fát aprítunk. Csak a nyárfa jöhet szóba, és hogy biztosan azonos esélyekkel induljanak a versenyzők, még arra is figyelni kell, hogy a fákból készített tuskókat állandó hőmérsékleten tárolják, amíg el nem jön a felaprítás ideje. Az igazán profik még arra is figyelnek, honnan származik az a fa, és ennek figyelembevételével élezik meg fejszéiket.

És itt a lényeg: amikor azt mondják, hogy a fejsze borotvaéles, akkor felesleges költői túlzásra gyanakodni. István például alig néhány simító mozdulattal borotválta le a kevésnek egyáltalán nem nevezhető szőrt a karjáról. A többi sporteszköz is figyelemre méltó. A mintegy két méter hosszú fűrész konkrétan ijesztő, miként az ára is: 700 ezer forintba kerül az Új-Zélandon készült darab – kár, hogy minden szelettel, amit levágnak vele, veszít az értékéből százezer forintot, verseny után pedig lehet postázni vissza a feladónak, hogy újraélezzék. A legnagyobb döbbenetet a tuningolt motoros fűrész okozta: 250 köbcentis motor van benne, egy kismotor ehhez képest zsúrkocsinak számít, a hangja pedig vetekszik egy motorostalálkozóéval. Nem csoda, hogy úgy szalad át a csaknem félméteres átmérőjű rönkön, mint kés a felolvasztott vajon. Ára is van, 1,8 millió forint, igaz, egyéni igények szerint készült, és a mesterek 7 másodpercnél(!) is kevesebb idő alatt vágnak vele három szeletet a rönkből.

Ezek után képzelhető, mekkora gyanakvással álltam fel a tuskó tetejére, hogy kipróbálhassam a sportot, azon belül is a legegyszerűbbnek tartott ágat, amikor a vízszintesen rögzített rönkre állva kell magunk alatt átvágni a fát. Bár az elméleti alapokat gyorsan átvettük, és nagy örömömre hamar kiderült, hogy nem csak a testi erő, hanem a technika is fontos, védőfelszerelés nélkül István a közelébe se engedett volna a fejszének. Nem csoda – sebészi precizitással lehet amputálni testrészeket egy ilyen eszközzel (akadnak szép számmal, akik meg is tették már puszta véletlenségből), így fémcsizmát húztam a biztonság kedvéért, mielőtt nekikezdtem az aprításnak.

Biztos ismeri mindenki a viccet, amiben a székely nekiáll faragni a kivágott fát, és a nap végén megkérdezik tőle, hogy mi lesz belőle. „Fogpiszkáló, ha el nem…” – mindegy is, nagyjából ugyanezt adtam elő én is, negyed óra megfeszített csépelés után néhány fogpiszkálónak látszó elemet sikerült kifarigcsálnom a rönkből.

A legfőbb tanulság az volt: a fáradt sportoló hibázik, így tettem én is, remegő karokkal a fejem felett már nem a lábam közt elhelyezkedő tuskóra koncentrálva ütöttem. A fejsze megcsúszott, kicsit csattant a védőcsizmán, István szerint minimum a bal nagylábujjamat levitte volna a lendület. Ekkor még mosolyogtunk (én kevésbé őszintén), ám amikor három csapással később már úgy csúszott meg a fejsze, hogy majdnem kiütöttem vele magam alól a jobb lábamat (itt már több lábujj veszett volna a csizma nélkül), akkor elismertem, hogy vannak korlátaim. Nem, végül nem vágtam szét egyetlen farönköt sem, valószínűleg nem is én leszek Magyarország első női sportfavágója – amit sajnálok egy kicsit. Ezentúl viszont, ha nagyon ideges leszek, lehet, hogy feldarabolok néhány ölnyi fát. Hihetetlenül megnyugtatja ugyanis az embert.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!