Itt és most nincs helye a politikai korrektségnek, úgyhogy nyíltan bevallom: megveszekedett MTK-drukker vagyok. Azért bocsátom ezt előre, mert enélkül nehezen lenne érthető mindaz, ami alább következik.
Az ember életében vannak fontos pillanatok. Ezek a pillanatok általában fontos emberekhez kapcsolódnak. Az én meghatározó pillanatom 1987-ben jött el, az embert pedig Verebes Józsefnek hívták. Aki nem szurkol, nem jár meccsre, nem éli át újra és újra a megaláztatást, ami mindazoknak sajátja, akik egy szürke középcsapatra tették rá az életüket, az nem tudja, mit jelent az a pillanat, amikor bajnok lesz a csapat.
Én úgy örököltem az MTK-t, már apám apja is a Hungária körútra járt szombatonként (nekik még jutott 18 bajnoki cím és 8 kupagyőzelem), egyértelmű volt, hogy nekem is oda kell mennem vele. És húsz évig jártam is, hol lelkesen, hol beletörődéssel, de mindig azzal a tudattal, hogy sosem leszünk bajnokok, „de egy dobogót elcsíphetünk”. Közben kiestünk, visszakerültünk, néha megvertük a Fradit, az Újpestet és a Honvédot (a többi nem volt érdekes), és nyertünk egy MNK-bronzot (1976). A fiatalabbak kedvéért: a Magyar Népköztársasági Kupa bronzmeccsére tízezren mentek ki.
És akkor jött Verebes. Tudtuk, hogy fantasztikus figura, a Rábával bajnokságot nyert, de azt gondoltuk, ez velünk biztosan nem fordulhat elő. Állítólag azt mondta a játékosoknak, hogy nincs náluk jobb nemhogy idehaza, de Európában sem. Ezen mi csak röhögtünk, hiszen ha valaki, hát mi ismertük a mieinket. Verebes Józsefről már mindent leírtak (és persze mindennek az ellenkezőjét is). Hogy zseni volt. Hogy kókler volt. Hogy megújította a magyar labdarúgást. Hogy újra „kitalálta” a totális focit, amit a hollandok már évek óta játszottak. Hogy fantasztikus pszichológus volt. Hogy baromi mázlija volt. Hogy művelt ember volt, aki szabadidejében operát hallgatott. Hogy egy pesti proli volt, aki jó időben volt, jó helyen. (Csak csendben jegyzem meg: Győrben három megnyert meccs után már húszezren tomboltak a lelátón, a Hungária körúton pedig 15 ezren voltak egy MTK-Vasason.)
Aztán már csak arra emlékszem, de arra nagyon, hogy az öcsémmel a nyakamban rohanunk be a pályára az Újpest elleni meccs után. Ami egyébként 0-0 volt, és nekünk annyira elég volt a bajnoksághoz az egy pont, hogy amikor szegény Kozma Pisti a 89. percben elesett, és gyorsan fel akart állni, Boda Imi odafutott, visszanyomta, és jelezte, hogy az újpestinek sürgős orvosi segítségre van szüksége.
Bajnokcsapatot ünnepelni szavakkal le nem írható érzés. Olyankor nincs semmi más, csak a boldogság, repülés néhány méterrel a talajszint felett, rózsaszín ködpászmák, patakzó könnyek, mindenki barát, elmúlik a lumbágó és az ember csak üvölt és üvölt, amíg bírja. Na, ezt kaptuk mi Verebestől.
Verebest imádtuk, akármit mondott, vagy tett, tőle természetesnek vettük, hogy egy fotelból irányította az edzéseket, hogy melegítőben ült le a válogatott kispadjára, hogy egyik cigiről gyújtott a másikra, és hogy mindig és minden körülmények között azt mondta, amit gondolt. Olyasmit adott a csapatnak – és nem mellesleg sok ezer embernek –, amit valószínűleg nem kaptak volna meg mástól. Önbizalmat. Persze sokszor handabandázásnak tűnt, amikor olyasmit mondott: „most még vesztésre állunk, de a másodikban megfordítjuk a meccset”. Furcsa, de amikor harmadszor is bejött neki, negyedszer már mindenki elhitte. És akkor bejött ötödször és hatodszor is.
Persze ütötték-verték, mert kilógott a sorból, és mert idehaza ez teljesen bevett szokás volt. Ma is az. Amikor tavaly márciusban elment, már évek óta nem kérdezte senki a véleményét. Leírták. Csak kevesen tartottak ki mellette az utolsó percig. Egyikük Kriszti volt, a kisebbik lánya. Akit imádott és istenített. Ha választania kellett volna imádott szakmája és a családja között, biztosan nem a focit választotta volna, pedig az volt az élete. Kriszti, aki „civilben” kollégánk, újságíró, hatalmas munkával megírta édesapja történetét, úgy, hogy ő látta. Az én Mágusom bemutatóján több mint kétszázan voltak, köztük számos egykori labdarúgó, edző, sportvezető és mezei szurkoló. Kocsis András Sándor, a Kossuth Kiadó elnök-vezérigazgatója némi meglepetéssel mondta, hogy ilyen jelentős érdeklődést csak az ünnepi könyvhét megnyitóján szokott tapasztalni.
Ebből is látszik, hogy nem volt ott, amikor Verebes bajnokot csinált az MTK-ból.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!