A vád tanúja

Agatha Christie sem írhatta volna meg jobban. Kimért, higgadt dramaturgia, minden egyes dialógus fényt derít valamire, ami alapjaiban rengeti meg, amiben addig hittünk. Az, hogy valaki egy szuperbiztonságos apartmanba szökik be éjjel Valentin- napi meglepetést szerezni, eleve abszurdnak tűnt. A jóképű, sikeres vádlott titkol valamit. Egy-null a vád javára. Ellentmondások tömkelege: mennyi a valószínűsége, hogy ha valaki betörőt gyanít az otthonában, műlábak nélkül indul megvédeni magát? Vagy ha nem így volt: ha az ember vallomása szerint megpróbálja megmenteni épp elvérző barátnőjét, miért megy el közben felcsatolni a protézisét? Eleve: miért lő valaki vaktában egy láthatatlan ellenségre? Nem ismeri fel a szerelme hangját két lövés között? A jóképű, sikeres vádlott elsírja magát. Túl sok a kérdőjel.

Ekkor a tárgyalóterembe lép a vád tanúja. Nem egy Marlene Dietrich, de attól még nem kellene tönkretennie mindent. Ő azonban egy parádés fordulattal komédiává varázsolja a thrillert, kiderül, hogy hozzá képest a jóképű, sikeres vádlott ministránsfiú, ráadásul még a Helyszínelőket se nézi, hiszen akkor tudná, hogy a bűnügyi helyszínt nem tapossuk össze, pláne cipővédő nélkül. Hogy mit keres egy hétrendbeli gyilkossági kísérlettel vádolt ember egy nyomozás élén, azt nyilván senki nem tudná megmondani Dél-Afrikában. Hogy ki képes neki hetven percig könyörögni, hogy fáradjon be a tárgyalóterembe, ahelyett, hogy jól fenékbe rúgná, amiért majmot csinált a rendőrségből, szintén jó kérdés. A vád tanúját leveszik az ügyről, a jóképű, sikeres vádlott szabadon távozik – szinte látom a készülő filmforgatókönyvet magam előtt. Kár, hogy a szereplők nem olvasnak Agatha Christie-könyveket. Különben tudnák, hogy épp azért szeretjük őket, mert a végén mindig kiderül az igazság.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!