Orbán Viktor – költséges – fociszerelme annyira közhelyes, hogy szót sem érdemes vesztegetni rá.
Elődei finoman szólva se voltak „beleszerelmesedve” a futballba, leszámítva talán Bajnai Gordont, aki, mint tudjuk, aktív kapus még mindig. De Gyurcsány, Medgyessy, Horn, Antall (ez utóbbi meg pláne) nem voltak mániákusai se a magyar, se a külföldi focinak, és ha még messzebb megyünk vissza időben, elővehetjük Németh Miklóst, Lázár Györgyöt, Kállai Gyulát vagy akár (az elvileg Vasas-szurkoló) Kádár Jánost, sőt – horribile dictu – Rákosi Mátyást, aki ugyan kötelességszerűen kiment a Csepel meccseire, lévén az a Weiss Manfréd Művekből Rákosi Mátyás Művekre átkeresztelt vállalatóriás csapata, de alig hinném, hogy egy kicsit is érdekelte a futball. Nem fért bele az életébe.
De azért a fáma úgy tartja, hogy amikor Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya – egyébként veterán, meggyőződéses kommunista – lekötötte az angol szövetséggel az 1953. november 25-i angol–magyar meccset a Wembleybe, a „magyar Sztálin” rosszallását fejezte ki, márpedig, ha ő rosszallt valamit, annak általában nem lett jó vége. Igen ám, de akkor a magyar válogatott éppen sikerei csúcsán járt, az angol meg még soha nem kapott ki „kontinentális csapattól” abban a nevezetes szentélyben, így végül is meg lehetett győzni Rákosit, hogy ez a mérkőzés, ha nem is a világok, de a rendszerek háborúja, és jó eséllyel fogunk kifutni a Wembley gyepére.
Hogy a politikusok aztán milyen izgalomba jöttek, nem tudom, de az egészen biztos, hogy az egész magyar nép – igen, az egész magyar nép – Szepesi György hangjára várt azon a nevezetes napon. Tőle akarta hallani, hogy megverjük (nagyon megvertük) a verhetetlen angolokat.
Csakhogy volt itt egy kis bibi. A mérkőzés helyi idő szerint délután negyed háromkor, magyar idő szerint negyed négykor kezdődött, de nem vasárnap, hanem szerdán, azaz munkanapon. A magyar dolgozó népnek ebben az időpontban elvileg a munkahelyén kellett tartózkodnia és a tervteljesítés éppen időszerű feladataival foglalatoskodnia. Amihez történetesen akkor és ott senkinek nem volt kedve. Rádiókészülékek ugyan voltak a munkahelyeken, s ha nem voltak, be lehetett vinni – főként városon, gyárakba, hivatalokba –, de az emberek otthon vagy a kocsmákban a haverjaikkal akarták hallgatni a közvetítést, nem a munkapad mellett vagy a szemináriumi teremben.
És ekkor, úgy déltájban, történt valami, amiről kevesen tudnak. Az előzményekhez tudni kell, hogy a munkáltatóknak nem volt joguk hazaengedni az embereket, hacsak az illető nem lett rosszul. Ahhoz felsőbb hatóság kellett.
Az akkori pénzügyminisztériumban, amelyet Olt Károly vezetett, egy kiváló, vagabund fiatalember – később a Nemzeti Bank alelnöke –, Pulai Miklós volt a titkárság vezetője. (Ma úgy neveznénk: kabinetfőnök.) A minisztérium állománya őt kezdte bombázni azzal a kéréssel, hogy a miniszter engedje őket haza meccset hallgatni. A miniszter, az akkori szokáshoz híven, nem mert maga dönteni (ritkán mert amúgy is), ezért azt mondta Pulainak, hogy hívja fel a miniszterelnök titkárságát (sic!) és kérjen „eligazítást” ott. Pulai így is tett. A miniszterelnököt ekkor azonban már nem Rákosi Mátyásnak, hanem Nagy Imrének hívták. A titkárságon persze nem mertek dönteni; az, aki fölvette a telefont, annyit mondott a hüledező Pulainak, hogy „akkor én bekapcsolom az elvtársat a miniszterelnök elvtárshoz”.
Pár másodperc, és a pénzügyminisztérium kabinetfőnöke ennyit hallott: „Itt Nagy Imre, parancsoljon Pulai elvtárs”. A hívó megmondta, mi a dilemma. A minisztérium dolgozói otthon akarják hallgatni Szepesit, nem a munkahelyükön. Nagy Imre gondolkodás nélkül annyit mondott: aki akarja, hallgassa (munka helyett) a munkahelyén a rádiót, aki meg nem, az nyugodtan menjen haza.
Mondanom sem kell, hogy ennek – közvetítők útján – másodpercek alatt híre ment a városban, ha nem az egész országban, és az emberek spricceltek hazafelé. A gyerekek is az iskolából. Végtére is kezükben volt a „legfőbb engedély”, ha nem is sejtették, kitől jött. Így aztán mindazok, akik a lakásokban, a körfolyosókon (mint például én), esetleg az ivókban a szomszédokkal, barátokkal, kollégákkal, ivócimborákkal tapadtak rá a rádióra, Nagy Imrének köszönhették, hogy tehették. Mert munkanap volt, és annak idején – ha valaki emlékezne rá – munkával illett ünnepelni még azt a napot is, amit egyébként a naptár pihenőnapnak mutatott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
