Ez nem volt az. Mármint a nagy német–francia meccsek repríze. Egy voltaképp – valljuk meg, elég unalmas – mérkőzésen a németek, akik szerény véleményem szerint egy kicsit se voltak jobbak, mint az ellenfeleik, egy korai, „talált” fejesgóllal megint egyszer legyűrték az ősi riválist, és tettek egy nagy – igen, nagy – lépést akár a döntő felé is. Majd meglátjuk. A mostani világbajnokság nem rossz, de eddig én „klasszikus” meccset nem láttam.

 
Harald Schumacher letarolja Patrick Battistont

Szorosat, a véletlenen múlót, ide is, oda is lehetségeset annál többet. Aki most azt várta, hogy az NSZK és Franciaország válogatottja valamit is felidéz abból a meccsből, amelyet Sevillában, 1982-ben a két ország – egy világbajnoki elődöntőben – egymással vívott, annak súlyosan csalódnia kellett. Mint olyasvalaki, aki ellentétben a péntek estével, annak idején a körmét lerágta az izgalomtól, nem állhatom meg, hogy ne nosztalgiázzak egy kicsit. Abban a meccsben minden benne volt, ami ebben nem. Megállás nélküli, olykor lélegzetelállító támadójáték, hatalmas gólok, technikai trükkök tömege, bukás és feltámadás, aztán, mint hab a tortán, egy hihetetlen tizenegyespárbaj.

Amelyből, mintegy beteljesítve az angol Lineker bon mot-ját, hogy a foci olyan sport, ahol huszonketten vannak a pályán, és mindig a németek nyernek, a németek kerültek ki – egészen fantasztikus körülmények között – győztesen.

Mi ötlik egy hozzám hasonló focibolond öreg ember emlékezetébe?

Kezdjük talán azzal, hogy a Manchester United jóval későbbi – Beckham, Scholes, Keane, Giggs – középpályájához hasonlót csak az akkori franciák produkáltak; ha nem jobbat. A szellemes passzok, gyors indítások nagymestere volt a Platini, Giresse, Genghini, Tigana – alakzat. A németek még csak versenyben sem lehettek velük. Viszont a franciák nem tudták, hogy az addig szinte teljesen ismeretlen Pierre Littbarski lesz a végzetük. Mindjárt az elején kaptak tőle egy zúgó kapufát, majd kisvártatva egy gólt is, amelyet Platini csak büntetőből tudott egalizálni. Igaz, tíz perc se múlt el a Littbarski-gól után.

Ami a hátralevő 63 percben történt, csuda izgalmas volt mindkét oldalon, de csak egyvalamiről érdemes szót ejteni. Hiszen az volt az 1982-es vb legborzalmasabb incidense.

A nagyon tehetséges, de kirívóan agresszív német kapus, Harald Schumacher a Platini szépséges labdájával megszökő francia hátvédet Patrick Battistont, aki már elrúgta mellette (igaz, kapu mellé) a labdát, nemhogy megállította, hanem a szó szoros értelmében felöklelte. Battiston elveszítette az eszméletét, hordágyon vitték le, három foga és több bordája bánta – ilyet a világ nem látott még. De a meccs holland bírája, egy bizonyos Corver még az esetet sem látta(?), mert nemhogy piros lapot adott volna Schumachernek, még sárgát se adott: kirúgást ítélt. Lábjegyzet: a német kapus oda se ment a Platini által halottnak hitt Battistonhoz – ezt évekkel később azzal magyarázta, hogy a francia játékosok fenyegető mozdulatokat tettek felé, úgymond. Ugyancsak lábjegyzet, hogy a vb után egy francia lap közvéleménykutatást tartott arról, ki a legnépszerűtlenebb ember az országban, és Harald Schumacher megelőzte Adolf Hitlert.

A Battiston-incidens annyira meg- vagy felrázta a franciákat, hogy 1-1 után a hosszabbításban lerohanták a németeket. Előbb Marius Tresor lőtt kapásból, félfordulattal egy csodagólt, aztán Giresse talált be. 3-1 lett és a francia válogatott vérszemet kapott. Le akarták gázolni a „teutonokat”. Ez, ahogyan mondani szokás, több mint bűn, hiba volt.

Mert Jupp Derwall, a német kapitány – kétségbeesésében talán – behozta a térdproblémával bajlódó Karl-Heinz Rummeniggét, az Év Játékosát, aki a hosszabbítás első felének vége előtt Littbarski remek ejtését nyomban be is rúgta. Erre jött Klaus Fischer felejthetetlen ollózása, és a franciák nem akartak hinni a szemüknek. Kétgólos előnnyel már a döntőben látták magukat, és lám. Úgy látszik, nem tudták, hogy a németekben mindig bent van a feltámadás képessége. A tizenegyespárbaj már a franciáknak volt a megváltás, rossz véggel. Noha Stielike hibája után megint a kezükben érezhették a meccset, de Six hibázott, s aztán a végén Bossis is, hogy a kegyetlen Hrubesch végrehajthassa a hóhérmunkát. Német győzelem.

Egy szó, mint száz, ez a 32 évvel ezelőtti párbaj a foci non plus ultrája volt. Semmi zárt védekezés, semmi szoros emberfogás, semmi olyan taktika, hogy most kikapcsolom Messit vagy Neymart, és akkor nyerek. Más idők voltak, más szelek fújtak. Most meg ránk települt a szervezettség és a fegyelem jelszavával a (majdnem) tömény unalom.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!