Miután a magyar teniszválogatott a Davis Kupában kikapott Luxemburgtól, majd egy további, helyosztó minősítésű mérkőzésen a csak a térképen látható Moldovától is, 2014-ben az Európa/Afrika III. elnevezésű csoportban fog indulni, aminél lejjebb már nincsen. Tíz év óta nem voltunk ennyire lent, már csak szép emlékeink vannak erről – az egyébként nagyszerű – versengésről.
Érdekes, hogy amikor látszólag a legjobban teljesítettünk – Taróczy Balázzsal és Szőke Péterrel a ’70-es, ’80-as években – képtelenek voltunk továbbjutni előbb a döntő felé, majd az 1982-ben bevezetett „világcsoportba”, dacára annak, hogy a magyar tenisz utolsó hősénél, Taróczynál több egyéni győzelmet legfeljebb öten arattak a kupa immár 113 éves történetében. (A verhetetlen első: az olasz Nicola Pietrangeli.) Viszont a ’90-es években a Noszály/Krocskó különítménnyel két ízben is eljutottunk az elitbe, azaz a 16 csapatot számláló világcsoportba. S habár az egyenes kiesési rendszer gyorsan kibuktatott bennünket onnan, a bejutásért két óriási meccset nyertünk: egyet Argentína, egyet pedig az akkori világ egyik legjobb együttese, a Philippoussisszal, Woodbridge-dzsel és Woodforde-dal felálló Ausztrália ellen (mindkettőt Budapesten). Azóta semmi vagy annál is kevesebb – kicsit hasonlít a dolog a focihoz.
Ha nálunk érdektelenség van, az egy dolog. De ez a „lepedő” nem húzható rá a világ – mégis – legnagyobb teniszbéli csapatversenyére. Legfeljebb párhuzamok vannak. Ami úgy értendő, hogy amiképp a labdarúgásban, a teniszben is jóval kisebb érdeklődés kíséri a nemzetek párbajait, mint a klubokét. Nem mintha a sport igazi nagyjai (az egy Roger Federer kivételével) bojkottálnák a Davis Kupát, de hiába áll föl Nadal és Ferrer spanyol színekben, az messze nem tud olyan izgalmat kelteni Spanyolországban, mint amikor a Real játszik a Barcelonával. (Bezzeg, ha Nadal Grand Slam-döntőt játszik!) Az ilyen példák tetszés szerint szaporíthatók, és még csak nem is a spanyol a legjobb, hiszen 2011-ben Sevillában 27 ezer(!) ember őrjöngte végig a spanyol–argentin döntőt (4-1). Hasonló számról máshonnan nem tudok, igaz, arra a meccsre külön stadiont építettek a házigazdák. Még így is azt kell mondanom, hogy egy Wimbledon vagy egy US Open mellett valósággal eltörpül a nemzetek háborúja.
Fénykorát a Davis Kupa a múlt század húszas-harmincas éveiben élte, amikor a Grand Slameket leszámítva nagyon kevés nagy verseny volt, és az egész teniszvilág arra figyelt, hogy hat győzelem után megverhető-e a négy francia „muskétás” (Borotrával és Lacoste-tal az élen), illetve nyomban ezután arra: ki szakítja meg a Fred Perry vezényelte angolok négyes sorozatát? (Don Budge-zsal az amerikaiak…)
A II. világháború után „az unalom évei” következtek, amennyiben az abszolút fénykorukat élő, gyakorlatilag verhetetlen ausztrálokon és az amerikaiakon kívül közel három évtizeden át egyetlen más nemzet sem nyert Davis Kupát. A lebonyolítás „kihívásos” rendje rossz volt. Az előző évi győztes automatikusan döntőt játszott, és a kihívó, aki végigszenvedett nyolcad-, negyed- és elődöntőt már, szemben találta magát a legyőzhetetlenekkel. Főként az ausztrálokkal (Emerson, Laver, Newcombe, Roche és társaik), akik 1950 és 1974 között 16 alkalommal nyerték meg a kupát. Más kérdés, hogy 1900, az első kupakiírás óta még mindig csak másodikak az amerikaiak mögött.
A ’70-es évek közepétől jelentősen színesedett a térkép, amennyiben az ausztrál- amerikai korszakokat felváltotta egy svéd (Borg, Wilander, Edberg) és egy német (Becker, Stich) korszak; de volt, hogy franciák, oroszok, sőt horvátok is nyertek. Pár éve Nadallal színre léptek a spanyolok (három kupa), majd Djokoviccsal a szerbek, akiknek most novemberben is jó esélyük van arra, hogy ismételjenek. Ám ellenfeleiknek, a címvédő cseheknek (Berdych, Stepanek) is.
De javaslom, ne arra fordítsuk a pillantásunkat, hogy a világcsoportban ki nyer és ki veszít. A Davis Kupa azzal tölt be változatlan és maradandó szerepet, hogy 130 ország verseng. Ezek közül jó, ha tíz százalék vonultat fel világnagyságokat. A többi számára a részvétel anynyit jelent, hogy a közönség megismeri, akár meg is szereti a sportot, de mindenképp támad benne egy olyan érzés, hogy „benne van”. Azt is mondhatnám, a Davis Kupa a sportág igazi húzóereje. És minél följebb jut valaki benne, annál inkább erősödik benne… mi is? Akár a nemzeti öntudat. Ha más nem is. A játékosok tudják, talán a közönség is, hogy ez a torna – ellentétben a nagy egyéni versenyekkel – nem pénzre megy, csak a dicsőségre. A hazafias lángolás húzza előre. (Az idén 8,5 millió dollár szponzorpénzhez jutott a nemzetközi szövetség, de arra nézve nincs hivatalos információ, hogy ezt hogyan osztják el, ha elosztják, az összes részvevő – úgy 400 játékos – között.)
Egyébiránt, ha a múltat nézzük, elég furán fest a mai DK-rangsor. Az élen Csehország, őt követi Szerbia, Spanyolország, majd Argentína, a régi nagyok sehol. Abban pedig, hogy cseh–szerb döntő lesz, kulcsszerepe van annak, hogy a spanyoloktól Nadal, az argentinoktól meg del Potro hiányzott, miközben a szerbeknél se Djokovics, a cseheknél se Berdych nem maradt távol. A négy között egy „sötét ló” bukkant fel: Kanada – köszönhetően a világranglistán egyre feljebb nyomuló Raonicnak. Aki történetesen montenegrói, azaz valójában szerb.
P.s. És a többi kanadai? Pospisil, Dancevic?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!