Amikor én kikerültem Angliába (1981), mindenki szája tele volt a kelet-angliai (azóta jelentéktelenné vált) Ipswich Townnal, melynek a kérdéses időben Bobby Robson, a későbbi szövetségi kapitány volt a menedzsere.

  <h1>Angol foci: John Barnes, a Liverpool kapitánya a Manchester United majdani kapitánya, David Beckham ellen (Fotó: Reuters)</h1>-
  -

Angol foci: John Barnes, a Liverpool kapitánya a Manchester United majdani kapitánya, David Beckham ellen (Fotó: Reuters)

- – Kép 1/2

Két okból: a csapat annyira jó volt, hogy az ellenfelek szinte féltek kiállni ellene. Ez egy. Kettő: ott tűnt fel az akkori First Divison két első importjátékosa, Arnold Mühren és Frank Thijssen. Mindketten Hollandiából jöttek.

Robsonnak nem kevés bátorsága volt ahhoz, hogy „a foci szülőhazájába”, ahol ez a sport az angolok és a fehérek privilégiumának számított (húsz évvel azután, hogy az olaszok már tömegével alkalmaztak légiósokat Svédországból, Dél-Amerikából!), külföldieket szerződtessen. Igaza volt. Noha a „legyőzhetetlen” Ipswich kétszer is elbukta a bajnokságot (csak második lett), viszont a két hollanddal nyert egy UEFA-kupát. Hab a tortán, hogy Thijssent, bármilyen meglepően hangzott is akkor, az „idegengyűlölő” angolok Az Év Angol(!) Futballistájának választották. De az angol közönségnek volt más oka is arra, hogy barátkozzék a gondolattal: idegenek is beférnek a Premier League sztárjai közé – ha nem is a Liverpoolba, a Manchester Unitedbe. Az akkor megint sztárcsapatnak számító londoni Tottenham Hotspurs mindjárt két 1978-as argentin világbajnokot is igazolt: Osvaldo „Ossie” Ardilest és Ricardo „Ricky” Villát. Ők ketten mélyebb nyomokat hagytak az angol futballrajongókban, mint az ipswichi hollandok: FA Kupát nyertek, aminek akkortájt a mostaninál is nagyobb volt a rangja. Villa a Manchester United elleni megismételt kupadöntőn (az első döntetlen volt) belőtte a Spurs győztes gólját.

De Ardiles volt kettejük közül a messze nagyobb sztár. Kígyószerű mozgásával, követhetetlen cseleivel, irányító készségével messze megelőzte a korát, amennyiben importjátékos talán csak tizenév múltán ért a nyomába. (Nagyon szerette Angliát, de a falklandi háború miatt évekre eltávozott. Aztán nem bírta, és visszajött. Játékosnak majd edzőnek. Argentin létére csaknem elangolosodott. A Tottenhamnál ma is „imába foglalják” a nevét.)

Most kis kitérőt teszek. Ugyanebben az időben egy fekete focista igazán ritkaságnak számított Angliában. A két kezemen meg tudom számolni, hány színes bőrű játszott a First Divisionban. A válogatott Viv Andersonon (Nottingham Forest), Luther Blissetten (Watford) és Garth Crookson (Spurs) kívül más sztárokra nem is emlékszem. Az ok kézenfekvő: a főként nyugat-indiai (azaz karibi) bevándorlók gyermekei csak a kilencvenes évekre értek be; jött Ian Wright, Paul Ince, majd Rio Ferdinand és velük száz másik.

Az angol futball légiósokkal való feltöltésének a szó szoros értelmében betett a brüsszeli Heysel-stadionban lezajlott vérfürdő (1985), mert szurkolói magatartása miatt az UEFA nem csak a Liverpoolt, a BEK-döntő egyik részvevőjét és vesztesét tiltotta el öt évre a nemzetközi kupaszerepléstől, hanem valamennyi angol csapatot, ráunván a kontinensen tomboló, notórius angol futballhuliganizmusra. Az addig verhetetlennek tetsző angolok nemhogy öt, talán tíz évig se találtak igazán magukra – kinek lett volna kedve ekkor egy angol élcsapatba igazolni?!

Ha azonban a kilencvenes évek teljes hosszát tekintjük, ez a kedv megjött. Mindkét oldalról. Az angolok most már a legteljesebb készséggel építették újra a csapataikat importtal, és olyan focistákat sikerült szerződtetniük, akiknek a neve ma is nyálcsorgást idéz elő.

Az ekkor már évek óta a Manchester Unitednél dolgozó Alex Ferguson „megcsípte” a francia Eric Cantonát, aki, ha ma netán betéved az Old Traffordra, olyan ünneplésben részesítik, mint talán utána egyetlen nem angolt se. Ez, némi diszkonttal, legfeljebb Peter Schmeichelre, a dán csodakapusra, ugyancsak Sir Alex felfedezettjére vagy a „mosolygó gyilkosként” becézett norvég Ole Gunnar Solksjaerre érvényes.

A ’90-es évek közepén a Chelsea megkaparintotta Nápolyból Gianfranco Zolát, akivel angol és nemzetközi kupák egész légióját nyerte, köszönhetően a kicsi olasz igazán ritka góllövő képességének, amely 16 és 30 méter között tudott igazán érvényesülni. A Chelsea szurkolói 2003-ban őt választották meg minden idők legjobb klubfutballistájának, ami az én szememben egy Jimmy Greavesszel szemben kicsi túlzás – de hol volt már akkor Greaves?

Óriási szerzeményei voltak az Arsenalnak is – talán a legjobbak. Csak három név: a francia Thierry Henry, Patrick Vieira és a – szerintem – utánozhatatlan holland Denis Bergkamp, aki egymaga annyit tudott, mint a hajdan legendás manchesteriek közül Bobby Charlton és Denis Law együttvéve. A ’90-es években az Arsenal kétszer is bajnokságot nyert és egy csomó kupát – zömmel az évtized vége felé, immár Arsene Wenger 1996 óta tartó parancsnoksága alatt.

A játékosimportot nagy mértékben élénkítette, hogy ezekben az években akasztották szögre (vagy készültek szögre akasztani) a „csukát” olyan angol kiválóságok mint Bryan Robson, Peter Beardsley, Steve Bruce, John Barnes, Peter Shilton, David Seaman, Tony Adams, Paul Ince, Alan Shearer, Mark Hughes. Az elmúlt évtizedben az angol első osztály, immár Premier League elkülföldiesült és „elszínesedett”. Az igazat szólva a bőrszín egyáltalán nem számított. Ha külföldi, ha angol, csak jó legyen, sztárrá nője ki magát (Vieira, Thierry Henry vagy Rio Ferdinand és Sol Campbell). És a fekete gyerekek nem a grundokról jöttek. Ferdinandot már tízéves korában beíratta egy jó szemű utánpótlás-nevelő szakember egy klubakadémiába. De az eltávozott angol (fehér bőrű) nagyságok pótlása rendkívül hosszú időbe tellett. Csak mostanában tűnik fel az a „húszas” vagy ennél is fiatalabb nemzedék, amelyik az egyetlen maradék bennszülött világsztár, Wayne Rooney mellett már a válogatottban is brillírozni tud.

Abban, hogy kétségkívül Anglia játékosimportja a legfeltűnőbb, hogy világnagyságok tömegét szerződtették, óriási szerepe volt a televíziós üzletnek, közelebbről a Skynak. A tévé valósággal kikövetelte, hogy a kluboknak fizetett hatalmas jogdíjak fejében előfizetői a legjobbat kapják abból, ami ma a modern foci. Az angol élklubokban pedig megvolt, megvan a készség az alkura.

Jönnek a belgák

Beró Zsolt

A Premiere League csupán egyharmada angol és az európai topligák között a szigetországban a legkisebb a hazai játékosok által lejátszott percek aránya. Ráadásul a 2007/2008-as szezon óta tovább csökkent: az angol játékosok „ideje” az akkori 35,43 százalékról 32,26 százalékra. A BBC-nek ez a statisztikája vihart kavart a szigetországban, s a rögvest megszólaló hajdani klasszisok, jelenlegi futballkorifeusok temették az angol futballt. A válogatott kijutása a jövő évi vb-re, soraiban egyre több tehetséges ifjúval, inkább a realitások felé terelte a vitát. Az európai nagy bajnokságokban általában hasonló tendenciák fedezhetők fel, de a legtöbb esetben más a kiindulópont. A Premiere League elindulása 2002-ben csak erősítette ezt a folyamatot, hiszen a futballba beáramló hatalmas pénzek újabb és újabb világklasszist vonzottak az angol pályákra. Arsene Wenger, az Arsenal menedzsere megjegyezte ugyan, hogy a számok „figyelemre méltóak”, de a helyzetet csak kétféleképpen lehet szemlélni. – „Van lehetőség rá, hogy a világ legjobb játékosai itt játszanak Angliában, nézzük meg, mit tudnak és neveljünk olyan játékosokat, akik ilyen kvalitásokkal rendelkeznek. Vagy mondhatjuk azt, hogy védjük meg a játékosainkat, a jókat ne engedjük be, csak angolok játszanak a pályákon. Hiszem, hogy globális világban élünk. Az angol futball igazi kérdése, hogy tud-e megfelelő kvalitású futballistákat kinevelni.”

Ennek megfelelően egyébként a Premier League, az Elite Player Performance Plan program keretein belül igyekszik támogatni a hazai fiatal tehetségek felkarolását, erre több mint 300 millió fontot szánnak, és érezhetően a profi klubok mind több saját nevelésű játékos „kitermelésére” törekednek. Jellemző, hogy José Mourinho, a Chelsea edzője a Guardiannak nyilatkozva azt tartotta a legfontosabbnak, hogy csapata mielőbb saját nevelésű játékosokat tudjon felvonultatni.

Egyébként annak ellenére, hogy 2007 óta nőtt a külföldiek játékideje, az idén 68-ról 61-re csökkent azoknak az országoknak a száma, ahonnan az idegenlégiósok jöttek. A hagyományosan sok angol csapatban játszó szigetországbeli, skót, ír, walesi játékosok szerepe elég gyorsan változott az elmúlt hat évben. A tíz legtöbbet játszó külföldi közé beküzdötték magukat az argentinok és a belgák. Az utóbbiak előretörése jól mutatja, hogy a Premiere League gyorsan reagál a futballpiac változásaira.

Idegenlégiósok Magyarországon

A légiósokról évek óta, változó intenzitással tart a vita Magyarországon is. Kellenek? Nem kellenek? Hatalmas felhördülést váltott ki Angliában, amikor Arsene Wenger pályára küldte a csak légiósokból álló Arsenalt. Erre itthon is volt már példa. Van csapat az NB I-ben, például a Haladás, amely elvből nem szerződtet külföldi játékosokat, és persze van több olyan is, amely simán pályára tud küldeni magyarok nélküli 11-et. Az MLSZ által lapunkkal közölt adatokból kiderül, hogy az NB I-ben 132, az NB II-ben 40 idegenlégiós játszik. (K. O.)

NB I.

FTC: 14 idegenlégiós
Győri ETO: 14 idegenlégiós
Bp. Honvéd: 13 idegenlégiós
Újpest FC: 13 idegenlégiós
Videoton FC: 13 idegenlégiós
Kaposvár: 11 idegenlégiós
DVTK: 10 idegenlégiós
DVSC-Teva: 9 idegenlégiós
Lombard Pápa: 9 idegenlégiós
Kecskemét: 7 idegenlégiós
Felcsút: 7 idegenlégiós
PMFC Matias: 4 idegenlégiós
Mezőkövesd: 4 idegenlégiós
MTK: 3 idegenlégiós
Paksi FC: 1 idegenlégiós
Haladás: 0 idegenlégiós

NB II.

Szigetszentmiklós: 8 idegenlégiós
Békéscsaba: 8 idegenlégiós
Vasas: 7 idegenlégiós
ZTE: 5 idegenlégiós
Dunaújváros: 4 idegenlégiós
Kisvárda: 3 idegenlégiós
Cegléd: 2 idegenlégiós
Nyíregyháza: 1 idegenlégiós
Siófok: 1 idegenlégiós
FC Ajka: 1 idegenlégiós
Sopron: 0 idegenlégiós
Szolnok: 0 idegenlégiós
Tatabánya: 0 idegenlégiós
Balmazújváros: 0 idegenlégiós
Gyirmót: 0 idegenlégiós
Kozármisleny: 0 idegenlégiós

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!