Ha szabad, egy meghökkentő nyilatkozattal kezdeném.
Noha a tenisz Grand Slam-sorozatának Ausztrál Openje (nyílt versenye) „le van értékelve” a három másikhoz (Roland Garros, Wimbledon, US Open) képest, Melbourne közepesen kemény borításán egy picit sem kevésbé izgalmasak a meccsek, mint salakon, füvön vagy a kőkemény amerikai pályán. Idén pláne nem voltak. Amikor e lap utcára kerül, nem tudni még, ki lesz a férfi egyes nyertese (mindenkit ez érdekel igazán), de az előjátékban egészen fantasztikus párbajokat lehetett látni. Ötszetteseket, sokórásakat, ahol a győztesek vagy a sírból vagy a gödörből jöttek vissza. Hab a tortán: Roger Federer azzal került szembe, hogy hosszú, végtelen trófeákkal díszített pályafutása során először játszik öt játszmát egymás után egy Grand Slamen, ám ez nem történt meg.
Ami a részleteket illeti. Ferrer öt szettben verte meg Almagrót, Djokovics Wawrinkát, Federer Tsongát. A vicc az, hogy mindhárom esetben a vesztesek játszottak – talán – jobban, ám bukásuk szükségszerű volt. Ha Almagro „gumifalként” funkcionáló honfitársán fogást talál nyert állásban… Ha Djokovics idegei nem kötélből vannak és egy olyan játékban, ahol háromszor is vert állásban volt, nem üt egy olyan fonák (nyerő) keresztet, amit majd beírnak a tenisz történelemkönyvébe… Ha Tsonga nem ad le tie-breakben (rövidített játékban) két szettet csak azért, hogy a végén, iszonyatos küzdelemben, ne hajtson fejet Federer előtt… Gyönyörű dolgok voltak ezek, aki például a 12-10 arányban, Djokovics által megnyert ötödik szettet nem látta a szinte önkívületben játszó, önmagát sokszorosan felülmúló Wawrinka (Federer svájci honfitársa) ellen, semmit sem látott abból, amiért érdemes teniszt nézni. Végül is bejött a papírforma. A skót Andy Murray, ez a – sportemberi szellemének hézagossága miatt – kevéssé rokonszenves teniszező, akinek azonban sikerült „nagy négyessé” tennie a nagy hármast (Federer, Nadal, Djokovics), az elődöntőben – kínlódva bár, de – megverte az ő ágára sorolt svájci zsenit, a legtöbb Grand Slam-cím birtokosát, s ezzel ott tornyosul Djokovics előtt, mint a sorrendben harmadik Ausztrál Open megnyerésének majdnem leküzdhetetlennek tűnő akadálya. Amióta Ivan Lendl edzi és menedzseli Murrayt, a skótból „kiszállt” az a pszichikai bénaság, ami előrejutását korábban akadályozta.
Ám Murraynek Federer előtt voltaképp nem volt ellenfele. Szánalmasan gyönge meccseket nyert meg az elődöntőig, szemben Djokoviccsal, aki teniszínyencségeket kínáló találkozók során lépett át Stepaneken, Wawrinkán majd Berdychen, végül pedig a hosszú hónapok óta sérült Nadal „utódaként” a világranglista 4. helyére előre lépő Ferreren.
E négy ellenfél közül az első kettő fölismerte, hogy alapvonaljátékkal Djokovicsot lehetetlen megverni. A veterán Stepanek, aki – párosjátékosként – remekül röptézik, több tucatszor felment a hálóhoz és pontot csinált. Wawrinka nála is többször, riasztóan is többször. Világossá lett, hogy Djokovics ellen ez a „csodafegyver”. Ám a cseh Berdych, aki folyamatosan kacsintgat a legjobb négybe, nem tanult ezekből az esetekből, Ferrert meg a szó szoros értelmében „lemészárolta” Djokovics. (Ki a műsorközlői kabinba bebújva hosszasan és türelmesen ismételgette az ott ülő szpíkernek, hogy őt nem „Dzsokovicsnak” hívják, hanem „Gyokovicsnak”, hagyja már abba…)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!