Csak holnap derül ki, hogy ki nyerte a londoni ATPvilágbajnokságot, de az eredményhirdetés már pár napja megvolt: a világelső megint a szerb Novak Djokovics, ami úgy értendő, hogy ő a nyertese az ATP World Tournak, az „ezres” – és kisebb mértékben „ötszázas” (a számok a megszerezhető maximális pontokat jelölik) versenyek 12 hónapon át tartó sorozatának.
Csak a szabályokat nem ismerők kedvéért mondom, hogy Roger Federer, ha elindul az utolsó „ezresen”, a párizsin, azaz megvédi előző évi bajnoki címét, de legalább két kanyart megy, akkor ő a világelső – de valamilyen furcsa, általam nem ismert oknál fogva a svájci fenomén úgy döntött, kihagyja „a Bercyt”, s ennélfogva elveszítette 2011-ben ugyanott szerzett pontjait. Gyakorlatilag önkéntesen átengedte a legjobb játékos címét Djokovicsnak, holott öt éven át (2003–2007) ő büszkélkedhetett a serleggel. Lehet, már Londonra készült, rá akart pihenni váratlan bázeli vereségére – Del Potrótól.
Akár így, akár úgy, kezd az egész némileg „uncsi” lenni. Évek óta egy – bár némileg összetett – kérdés van: Djokovics vagy Federer? Nadal vagy Federer? Djokovics vagy Nadal? Igaz, a háromszereplős játék időközben kiegészült a skót Andy Murrayval, de, hogy egy közkeletű szófordulatot idézzek: „utánuk a sötétség”. Kiugrik ideig-óráig egyvalaki, hol az argentin Del Potro, hol a francia Tsonga, hol a spanyol Ferrer, hol a cseh Berdych, de a meccseiket a nagy négyes vagy a nagy hármas ellen az ember alapjában azzal az érzéssel nézi, hogy majdnem eleve esélytelenek. Tudni, hogy a végén – mint Lineker focihasonlatában a németek – mindig a nagyok nyernek. Hol vannak már azok az idők, amikor egyszerre volt a pályán az „öreg” Borg, Vilas, McEnroe, Connors, Lendl, Wilander, Becker, és amikor ezek egymás ellen meccseltek, bármi kijöhetett?!
És ez jó pár éve így megy. Nincsenek cserék. Csodálatos meccsek, nos, azok vannak, de mindig „családon belül” (lásd például az idei ausztrál Grand Slam-verseny döntőjét Djokovics és Nadal között).
Huszonöt-harminc évvel ezelőtt, ha lett volna ATP-világbajnokság, össze tudtak volna állítani egy olyan „nyolcast”, ahol bárki nyerhetett volna. Most Londonban tele volt a mezőny „Fekete Péterekkel”. Aki megnézte a rajtlistát (ahonnan Nadal megint hiányzott, de állítólag januárban már talpra áll, adja isten!) pontosan tudta, hogy ebből a nyolcból a szerb Tipszarevicsnek, aztán Tsongának, Ferrernek, Berdychnek szemernyi esélye sincs a győzelemre, még akkor se, ha imittamott egy játszma erejéig megszorongatják Djokovicsékat.
Élni fogok egy ferde párhuzammal. Képzeljék el, hogy a nemzetközi labdarúgás térképén csak négy csapat van: a Barcelona, a Real, a Manchester United és a Chelsea. És soha, semmikor nincs olyan Bajnokok Ligája, ahol ezeknek komoly ellenfeleik volnának. A Bayern, az Inter, a Manchester City, az Arsenal, a Dortmund, a Porto, a PSG, a Sahtar etc. nem számít. Nincs miért izgulni. Eleve tudni, hogy amikor döntésre kerül a dolog, abból a bizonyos négyből kerül kettő egymással szembe. Elveszítené az egész foci a varázsát.
A tenisz már elvesztette. Legföljebb azon lehet izgulni (már akinek), hogy a US Open győztes plusz olimpiai bajnok Murray gyökeret ver-e a négyesben vagy se? Lesz-e négy vagy marad a három? Ha az ember végig nézi az ATP ranglistáját, azt látja, hogy Nadalnak, noha hónapok óta sérült, még mindig több pontja van, mint a mögötte levő, 5. helyezett Ferrernek, a többiek meg annyi ezer ponttal vannak lemaradva Djokovics, Federer és Murray mögött, hogy a kiugrásuk még 2013-ban is eleve kizártnak mondható. Amíg „ezek” bírják, nem kerül elébük-fölébük senki. A kérdések ugyanazok maradnak: talán Djokovics, talán Federer, talán Nadal, talán Murray, de senki más. Gyönge a merítés, szűk a mezőny. Persze ezer érvem van amellett, hogy ezek miért, mivel, mennyiben vannak fölényben a többiekkel szemben (technikai tudás, kötélidegek, atletikus képességek), egyszóval egy percig sem vitatom, hogy ők valóban a legjobbak, de az ember lelkesedését valahogy elsorvasztja annak a tudata, hogy elől fut négy darab Usain Bolt és a többiek mindig csak a hátukat nézik. A „zember” már csak olyan, hogy mindig a gyöngébbnek szorít, és azt szereti (arra is fogad), hogy a gyöngébb befusson. Hát nem fut be.
Én történetesen Serena Williams sokadik virágzását is unom – hogy a lányokról is essék szó. Abban a mezőnyben (WTA) még csak indigót se tettek az ATP alá. Harmatos ifjúkoromban azt hittem, hogy szép volt, jó volt, de a Williams nővéreket már nem fogom többet látni. Ehhez képest nyílott itt (copyright: Mao Cetung) száz virág, hol Sarapova, hol Wozniacki, hol Kvitova, hol Azarenka, hol Radwanska – valamennyien kitűnő játékosok –, de egyvalaki bizonyult maradandónak a változások közepette: az izmokkal teli Serena. Tizenéve van a „páston” és újabban igazi kihívója sincsen. Nem kell félnie, mint mondjuk, Roger Federernek, ki ugyancsak veterán, egy nőnemű Djokovicstól, egy Murraytól, egy Nadaltól. Azok hol fölvirágzanak, hol hervadnak, de inkább hervadnak. Pedig Serenát valamennyien úgy ismerhetik, mint a tenyerüket. Nincs ebben a lányban semmi sem Federer „kezéből”, Djokovics kötélidegeiből, Murray kreatív passzivitásából, és mégis vagy mégse. Nincs ellene fegyver, a mai nemzedék ilyen.
Ceterum censeo. A „nagy teniszben” mindkét nembeli oldalon olyan kevés izgalom maradt, mint emlékezetem szerint talán soha se. Na persze, ha valaki, mint mondjuk én, egyfajta, örökkön-örökké Fradi-szívre hajazó „Djokovics-szívvel” néz minden párbajt, annak megvolt, megvan és még sokáig meg is lehet a privát öröme.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!