Áder beférne a felnőtt élmezőnybe

Walter-Barna Diána és Walter Tamás háromszoros világbajnok. Kapcsolatuk vízparti szerelemnek indult, később párosban indultak (néha össze is vesztek), aztán összeházasodtak. Mondtam nekik, hogy a szerkesztőségben vita támadt, melyik rovatba kerüljenek, mire Tamás felháborodva mondta, hogy természetesen a sportrovatba!, majd a kezembe nyomott egy 13 méter hosszú versenybotot: „Egyelőre álljon így egy órát, aztán beszélünk.” Két perc után nem volt kérdés, melyik rovathoz tartozik a sporthorgászat.

Walter Tamás: Magyarországon sok ember szemében a horgászat egy négylábú szék, egy sörösrekesz, napernyő, és „adjegycigit”. Pedig, higgyék el, nem könnyebb végigülni egy négyórás versenyt, kemény oldalszélben, mint bridzselni vagy biliárdozni. És senki nem vitatja, hogy azok sportok.

– Vagyis a hobbihorgászat és a versenysport között a sörösrekesz és a cigi a különbség?

Walter-Barna Diána: Főleg a szabályok. Persze, a hobbihorgászokra is vonatkoznak szabályok, de a verseny az egészen más. Ott egységnyi idő alatt, nagyon szigorú feltételek mellett kell kifogni a halat. A horgászat magányos hobbi, a versenyhorgász mögött sokszor komplett stáb van.

– Mit csinál a stáb?

W. T.: Egy világbajnokságon az ötfős csapat akkor eredményes, ha húszan vannak. Tizenöt a partról segít bedrótozva, walkie-talkie-val. A segítők nem érinthetik meg a versenyzőt vagy a felszerelést, de rengeteg információt közvetítenek: mit fog az ellenfél, mennyit és főleg mivel.

– Bunda? Csalás?

W.-B. D.: Bunda nincs, de vannak apróbb trükkök. Kis félrevezetés, némi pszichológiai hadviselés.

– Szemmel verik a konkurencia halait?

W. T. (nevet): Lehet, egyszer érdemes volna megpróbálni… De inkább olyasmiről van szó, hogy élő csali helyett látványosan földet szórsz a célterületre. A szomszédok látják, hogy nahát, a Walter már szórja, és ők is szórják. Közben te egy kupakban óvatosan a bot végére egyensúlyozod a csalit, és ott dobod be. Itt centik is számítanak. A legnagyobb ellenfél sosem a hal, hanem a szektorszomszéd, aki ugyanarról a területről gazdálkodik, mint te.

– Valahol olvastam, hogy a tavalyi világbajnoki címét a jó taktikának köszönhette. Mit súghat az öltözőben egy szövetségi kapitány?

W.-B. D.: Tudtuk, hogy melyik partszakaszra sorsolnak és hogy rakós bottal (több tagból összerakott) horgászom. Az volt a taktika, hogy akármi történik is, a verseny első felében, amíg a többiek a sekély vízben sneciznek, mi 11 és fél méteren csináljuk, és a másodikban megyünk a nagyobb halakra. Szokatlan volt, de bejött. Amikor a többiek elkezdtek kapkodni és beetetni, addigra nekünk már két óra fórunk volt.

– Kívülről nézve azért ez a szerencsén is múlik.

W. T.: Hogy mekkora lesz a „nagy hal”, az szerencse kérdése. Mert egy félkilóssal is ugyanannyit kell bíbelődni, mint egy harmincdekással. Lehet szerencséd vagy peched, de olyan ez, mint a póker: a jó játékos többször nyer. De a szerencsefaktor a nullához közelít.

– Gondolom, sokat számít a felszerelés is.

W. T.: Egy jó minőségű versenybot minden felszereléssel akár egymillió forint is lehet. És ebből legalább kettő kell. A versenyláda százezres tétel. Csalik, hálók, ruhák. És akkor még nem utaztunk. Egy európai élversenyző évente legalább 5-6 milliót költ.

– És mennyit nyer?

W. T.: Európában leginkább semmit. Ritka a pénzdíj. Pénz legfeljebb a szponzoroktól vagy a szövetségtől jön. Amerika más világ. Ott a pergetés a népszerű (csónakból horgásznak, általában fekete sügérre). Egy amerikai verseny az showműsor. Beszáll a csónakgyártó, a motorgyártó, minden csónakban élő mérleg, kamera, mint a Forma–1-ben. Európa ehhez túl kicsi piac.

– Ha ez ilyen látványos és drága dolog, akkor miért nem lett olyan úri sport, mint a golf vagy a vadászat?

W. T.: Mert nem elég drága. Faluhelyen, hajnalban meg kell nézni, kik botorkálnak a vízpart felé, biciklit tolva, kezükben táskával, összecsukható székkel. Villa, két bot, egy vödör kukorica. Olcsó horgászbotok vannak, de nincsenek olcsó vadászpuskák vagy golfütők. És főleg olcsó vadászterületek és golfklubtagságik. Hiába milliós egy versenybot, ezzel nem lehet urizálni.

– Apropó, urizálás. A magyar elit is inkább vadászgat, de azért van néhány ismert Nagy Magyar Horgász.

W. T.: Reviczky Gáborra vagy Trokán Péterre gondol?

– Inkább a köztársasági elnökre. Áder János milyen horgász?

W. T.: Húsz éve ismerem a vízpartról. Igazi zsigeri horgász, aki fizikailag is jól bírja, és ha lenne több ideje felkészülni, beférne a hazai felnőtt élmezőnybe. De nehéz minden alkalommal Q7-essel és biztosítással menni a vízpartra. Az már nem akkora élmény.

– Van különbség a női és a férfi versenyek között?

W.-B. D.: Lényegesen kevesebb a női versenyző. Kétezer versenyzőből mindössze húsz. Fizikálisan általában gyengébbek vagyunk, ezért a bot is rövidebb másfél méterrel. De a nyílt versenyeken ez nem számít, ott mindenki egyforma eséllyel indul.

W. T.: …és Dia nemegyszer ver meg férfiakat.

– Mivel tud nyerni, ha még a botja is rövidebb?

W. T.: A hozzáállásával. Régebben, amikor még nem voltunk férj és feleség, többször indultunk párosban. Állati vitáink voltak: én már pontyoztam volna a fenéken, ő még szedte volna víz közt a kárászt. És neki volt igaza.

W.-B. D.: Másképp gondolkodunk. Én biztosra megyek, ő ajtóstól rontana a házba. Ilyenek a férfiak.

– Hogy egy férfi kimegy horgászni, az rendben van. De hogy lesz egy nőből sporthorgász?

W.-B. D.: Apám akkor adott botot a kezembe, amikor megtanultam járni. Versenyszerűen nyolcévesen kezdtem horgászni, a legnagyobb motivációt bátyám 1997-es világbajnoki címe adta, én is világbajnok szerettem volna lenni.

W. T.: Érdekes, én 16 éves koromig nem versenyeztem. Engem a víz fogott meg.

– A sporthorgászatnak vannak óriási idoljai, mint például a sokszoros világbajnok brit Bob Nudd vagy Alan Scotthorne. Női sztárok is vannak?

W.-B. D.: Nemigen. Kevés férfi tanul nőtől horgászni. És ez nem azért van, mert okosabbak lennének, hanem mert más a hozzáállásunk. Egy férfi képes rátenni az egész életét a versenyhorgászatra, egy nő azért csak felnevel néhány gyereket, összetartja a családot.

– Na, ezt például hogy csinálják? Mondjuk, Diána versenyez, Tamás a szövetségi kapitány. Ki van a boltban? Úgy értem: ilyenkor ki vigyáz a két és fél éves kislányukra?

W.-B. D.: Megoldjuk. Ha a nagymamák nem érnek rá, akkor visszük magunkkal. Mindig van egy barát, aki vigyáz rá a versenyeken.

– Szabadidejükben is horgásznak? Úgy értem: napfény, sör, ilyesmi…

W. T.: Még életemben nem választottam úgy úti célt, hogy ne lett volna ott víz.

– Olyankor meg is eszi, amit fognak?

W. T.: Olyankor meg.

– Mi volt a legnagyobb fogásuk?

W.-B. D.: Nekem egy nyolcvankilós dajkacápa. A Karib-tengeren.

W. T.: Nekem is egy mázsa körüli hal, ugyanott. Európában egy 40 kilós harcsa volt a csúcs.

– Azért kifárasztani egy ekkora halat nem lehet kis meló. És gondolom, jókora adrenalinfröccs.

W.-B. D.: Ha kívánni lehet, akkor inkább a vb-n egy félkilós ponty a harmincöt dekás helyett, mint egy cápa a vakáción.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!