Igen, itt most nem hallunk semmit, egy iráni adó zavarja az adást – hogy ezt valaki a tütütü-zümmögésből meg tudja mondani (és Dallos László ilyen), az már azért sokat sejtet arról, hogy az amatőr rádiózás bizony nem egyszerű dolog. Cserébe viszont rengeteg szépséget rejt magában.
Sportág-e az amatőr rádiózás? Kell némi bátorság ahhoz, hogy ezt a kérdést pont a Magyar Rádióamatőr Szövetség székházában, és ráadásul éppen a szövetség elnökének tegyük fel. Szerencsére Dallos László csak kicsit nevet, majd sorolni kezdi azokat a versenyeket, amelyeken ő maga részt vett, okleveleket mutogat, és büszkén meséli: bizony olyan sportág ez, amelyben a magyarok hagyományosan jók. Még úgy is, hogy a posztszovjet térség egyéb országai (köztük például a fehéroroszok) hadseregüknek, flottáiknak köszönhetően azért jobban benne vannak a rádióhullámok világában. És még így is: rádiós tájfutásban női tagozatunk például világbajnok (de erre térjünk vissza egy kicsit később). Szóval miután átvesszük az alapokat – igen, ez sport, ami komoly technikai tudást igényel, emellett kézügyességre, memóriára és folyamatos edzésre is szükség van –, imitálunk egy rádióállomást, hogy gyakorlatban is láthassam, hogyan létesül kapcsolat egy amatőr rádiós és egy, a világ másik pontján ülő amatőr rádiós között. Tulajdonképpen ez a cél – egyes versenyeken minél több összeköttetést létesítsen a versenyző adott idő alatt, máskor viszont az a lényeg, hogy minél nagyobb távolságból sikerüljön a kapcsolatot létrehozni – és ez „csak” egy szelete az amatőr rádiózásnak.
Szóval tekergetjük a gombot, hogy emberi hangra bukkanjunk. Az iráni adózavarókon már túl vagyunk, kicsit odébb (azt azért nem mondom meg, melyik frekvencián) viszont igencsak érdekes az adás, zavaró tényező nincs, öblös gyalázkodás van – mint kiderül, ez az a frekvencia, ahol az oroszok és az ukránok egy kicsit kieresztik a gőzt. Mondanom sem kell: egymás anyukája, Putyin nemi beállítottsága és néhány csasztuska is előkerül, mire továbbviszi a csuklónk lendülete az adást. Lászlónak viszont a szeme sem rebben, de azt azért elmondja: az amatőr rádiósok, ha komolyan veszik a sportot, ilyet nem csinálnak.
De akkor mégis, mit mondhatnak, ha végre ráakadnak egy olasz, dél-afrikai vagy amerikai rádióstársra az éterben? Erre bizony vannak szabályok: egymás hívójelén, pontos tartózkodási helyén és mondjuk időjáráson kívül többről beszélni nemigen lehet, a lelki bánatát ne itt akarja senki elsírni. Ez itt, kérem, sport, nem segélyszolgálat. A gyorstávírászat megint más dolog: itt inkább memóriára és biztos kézre van szükség – a sport szépsége pedig abban rejlik, hogy a morzejelek lassan elvesző tudományát őrzik az utókornak.
Aztán van a rókavadászat (azaz a fentebb már említett rádiós tájfutás) – ahol a megadott pontokat a tájfutónak úgy kell megtalálnia a lehető leggyorsabban, hogy csak a kezében tartott eszközön befogott rádiójelek irányítják – ez azért már igencsak bonyolult, és persze fizikailag is megterhelő sport. Legyünk hát büszkék kiváló eredményeinkre! És mi kell ahhoz, hogy valakiből amatőr rádiós legyen? Elsősorban elkötelezettség – vallja László. És rengeteg idő. Mert ahhoz, hogy valaki egyáltalán le tudjon ülni egy készülék mellé, pontosan ismernie kell annak működését. És bár messze vagyunk már azoktól az időktől, amikor a sufniban barkácsolták a srácok a nagyi rádióját, hogy befogják a Szabad Európát, a technika fejlődésével azért haladni kell. Úgyhogy kell egy jó izmos pénztárca is… Ha ezek megvannak, akkor viszont már csak a lelkesedés hiányzik – és úgy tűnik, aki egyszer kipróbálja az amatőr rádiózást, azt könnyen elragadja a különböző hullámhosszok közti szörfözés varázsa. És még így is: a szövetség folyamatosan küzd az utánpótlásért – hiába vannak kiváló amatőr rádiósaink országszerte, a fiatalokat nehéz a telefonok és egyéb kütyük korában rávezetni a frekvenciák szeretetére.
Pedig kifejezetten nagy múltra tekint vissza a magyar amatőr rádiózás. Már 1928-ban volt hivatalos szakága a sportnak. Azért ne legyünk túl borúlátóak: ha a technikához teljesen fejletlen bölcsészagy (mármint az enyém) napokig azon járt, vajon képes lennék-e egyszer magam is rádiókapcsolatot létesíteni egy sarkköri amatőr eszkimóval, akkor belátható, hogy ebbe a sportba könnyen bele lehet szeretni. Ha valakit ez sem győz meg: gondoljunk arra, mi történne, ha véletlenül betemetne minket a hó, és nem lenne kapcsolatunk a külvilággal (és ez bizony még Magyarországon is megeshet időnként, mondjuk telente a Mátrában) – ilyenkor egy morzeadó és némi tudás akár életeket is menthet!
És ha még ez sem győz meg mindenkit: László beszélgetésünk végén mutat egy felvételt. Öblös hang szavalja Madách Imre Az ember tragédiájának Űr színjéből Ádám szavait. Charles Simonyi hangja ez, a szövetség fogta be, amikor az űrturista éppen felettünk járt. Felemelő élmény. Ami a rádió nélkül nem jöhetett volna létre.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!