Honfitársaink londoni klubja minden díjat besöpör

„Handball? What?” – kedves angol ismerősöm valószínűleg nem az egyetlen, aki üveges tekintettel teszi fel ezt a kérdést a ködös Albionban, ha szóba kerül a nálunk oly népszerű labdajáték, a kézi. De úgy tűnik, ez nem marad így sokáig – és ennek hozzánk, magyarokhoz is köze van. Egészen pontosan a Londonban élő magyar lányokhoz, akik egy kézilabda-fanatikustól, Kondor Gábortól szárnyakat kaptak – többféle értelemben. Az első hallásra értelmetlennek tűnő mondat egy kedves történetet: kemény melót, sok áldozatot és csodálatos sikert rejt.

Hogy megértsük, hol és mivel is van dolgunk, vissza kell ugranunk az időben kilenc évet. Ekkortájt kezdték bevenni jobb életre vágyó honfitársaink Angliát, az országot, amely addig azt sem nagyon tudta, hogy létezik kézilabda. 2005-ben, amikor London elnyerte a 2012-es világjátékok rendezésének jogát, azt a lehetőséget is megszerezte, hogy minden olimpiai sportágban indíthassa versenyzőit, játékosait. Olyanban is, amelyhez korában semmi köze nem volt. Az angoloknak hét éve maradt arra, hogy létrehozzanak egy kézilabda-válogatottat a semmiből. A próbálkozás az utolsó helyre volt elég, az állam ezután magára is hagyta a sportágat. Addigra azonban páran megszerették a játékot, klubok alakultak, tornák szerveződtek, lett első- és másodosztályú liga, és pár száz szurkoló – rejtve a nagyközönség elől.

Kondor Gábor egy éve dolgozott Londonban, amikor 2012 őszén, munkába menet, a buszon ránézett a szomszédja telefonjára, amelyen magyar szöveget fedezett fel. Belenyilallt a felismerés: bármerre jár a városban, honfitársaival fut össze. És ha ilyen sokan vannak, akkor együtt pótolhatják azt, ami egyike azoknak a dolgoknak, ami a legjobban hiányzik Magyarországból: alapíthatnának egy kézilabdacsapatot. Az interneten keresett ötletéhez társakat. Pillanatok alatt körbefutott a hír a helyi magyar közösségben, végül selejtezőkön kellett választani a sok jelentkezőből.

2013. február 5-én megalakult a London Angels Handball Club, amelynek játékosnői egytől egyig magyarok. A londoni angyalok – nevüket is Gábornak köszönhetik, hiszen csapatuk létrehozója, vezetőedzője és elnöke kedvenc operettjéből kölcsönözte számukra a jelzőt – három hónappal később már első győzelmüket ünnepelhették, újabb két hónap múlva pedig abszolút győzelemmel vitték el a British Beach Handball kupát – amelyet 2014-ben, két hete újra átvehettek. A kettő között pedig végigverték az angol NB II-t, lehetőséget kapva arra, hogy szeptembertől a legjobb nyolc csapatot mérkőztető NB I-ben szerepeljenek.

Egy újabb ok, hogy ne szeressenek minket az angolok, gondolhatnánk. „Igen, kicsit kívülállók, csodabogarak vagyunk – mondja Szántó Andrea, a csapat másik edzője, amikor ellátogatok a lányok edzésére –, de hamar felismerték azt is, hogy jót teszünk az angol kézinek.” És azt is, hogy számíthatnak a magyar lányokra: első meccsükön rögtön kölcsön is adták egyik kapusukat a hiányosan felálló ellenfélnek, hogy az sikerrel védje ki lövéseiket. De bármi másban is segítenek, például bíróként, és az egész sportág színvonalát emelik szereplésükkel. Andrea iskolában oktatja a labdajátékot. Sokat számít a meccsek hangulatának fokozása is – korábban nem volt példa arra, hogy több száz szurkoló dübögjön a lelátókon, ahogyan a londoni angyalok rajongói teszik.

Gábor arról számol be, hogy az idei strandkézilabda-kupáért sokkal komolyabban megküzdöttek, mint a tavalyiért, úgy tűnik, tényleg elindult valami „kézifronton” Angliában. Ennek megfelelően, és mert az első osztályban komolyabb megmérettetésre számítanak, lehetőségeikhez mérten még keményebben edzenek. Van sok dolog azonban, ami nem rajtuk múlik. Nem tudnak többet edzeni, a heti egy alkalom is komoly szervezést és anyagi áldozatot jelent mindannyiuknak.

Magam is megtapasztalom ezt, amikor két és fél óra londoni tömegközlekedés után megérkezem a külvárosi csarnokba, a Barking Sporthouse Arénába, a London Angels bázisára – és én nem is a legmesszebbről érkeztem. Andrea és Gábor éppen gondterhelten értekeznek arról, hogyan teremtsék elő azt a 200 fontot, ami egy nevezéshez kell. Van pár szponzoruk, köztük például Londonban dolgozó magyar csontkovács, de jócskán be kell szállnia minden játékosnak a terembérletbe és egyéb költségekbe így is. No meg időt szakítani az edzésekre és a meccsekre munka, gyerek mellett.

Merthogy itt mindenki amatőr ilyen szempontból (ahogy az összes többi angol kéziklub játékosa), és külön bájt ad a csapatnak az a sokféleség, ami a tagokat jellemzi. Huszonéves felszolgálólány és negyvenes tanárnő, családanya és szingli, korábban a magyar első- vagy másodosztályban játszó sportember, és annak idején csak az iskolai csapatban passzolgató mind akad az angyalok között, akiket a játék szeretetén túlmutató kötelék fűz ma már össze.

„Igazi baráti társaság lettünk – mondja Gábor. – Sok megható történettel, amelyeket most már gyűjtök és lejegyzek – több száz oldalas regény a miénk.”

És ki tudja, az utolsó fejezete hova kalauzolja majd el a leendő olvasót. A lányok és Gábor reményei szerint nemzetközi porondra, ahova egyszer talán magyar lányok viszik el az angol kézilabdát.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!