Színházlátogatás

Manchester évi három napsütéses órájából másfelet sikerült kifognom futballhétvégém első napján, így pompás képeket készíthetek a frissen emelt Sir Alex Ferguson- szoborról, mielőtt elindulnánk a stadionbejárásra. Idegenvezetőnk egy harsány úr (csak tíz százalékkal könnyebb megérteni az akcentusát, mint kollégájáét az Anfield Roadon), azzal indít, hogy ha őt kettéhasítanák, akkor Manchester United folyna az ereiből. Jó lesz hallgatni szurkolói identitásomról, summázom, nehogy a végén én legyek itt kettéhasítva. A kilencvenes évek emblematikus játékosa, Denis Irwin érkezik, hogy körbejárja velünk az Álmok Színházát. Mindenkihez van egy kedves szava – hozzám is, mivel látja, hogy japán turistákat megszégyenítő zársebességgel fényképezek. Kinek szurkolok, kérdezi mosolyogva, én pedig szenvtelenül felelem: nos, nem egészen a Unitednek. Még el sem hangzik az l betű a Liverpool végén, máris integet idegenvezetőnknek: hé, találtam itt egy Pool-drukkert! Az eddig joviálisnak tűnő öregúr veszi a lapot: „jó napot kívánok, arra van a kijárat” – mutatja, és csoportunk derültségére eztán minden alkalmat megragad, hogy pikírt megjegyzéseket tegyen a csapatomra. „A stadionban rendőrőrs is működik, három fogdával” – mondja pár perccel később halálosan komoly arccal. „Egy a férfiaknak, egy a nőknek – egy pedig a magadfajta pudliknak.” Bevallom, azért nagy élmény az Old Trafford kispadján ülni (bár nyilván vannak futballisták, akik vitatkoznának ezzel), és a müncheni repülőgép-szerencsétlenség emlékére állított örökmécses előtt állva se tudom leplezni megindultságomat. Az öltözőben delegációnk többi tagja hazája játékosainak mezével pózol. Nekem nincs mivel, így Irwinnel beszélgetünk: elárulja (érzek némi fricskát ebben), hogy gyerekkori ikonom, Steve McManaman szomszédságában lakik. Búcsúzóul, miután megtudja, hogy a Stoke City a mi hotelünkben lakik, udvariasan megkér minket, hogy hangoskodjunk csak bátran, egyáltalán nem gond, ha a holnapi ellenfél nem alszik az éjjel. A hodály méretű szurkolói Megastore-ban lecsapok Sir Alex egy napja megjelent önéletrajzára és egy zacskó trófea alakú gumicukorra. Ha máshogy nem tudjuk megszerezni, legalább hadd zabáljam fel a United-drukkerek elől.

Meccsnap – téglaként

A MU-nál többféle VIP-csomag létezik. Mi a Museum fedőnevűt kapjuk, amihez meccs előtti múzeumlátogatás és ebéd dukál elegáns ajándékcsomaggal. A tegnapiakból tanulva megfontoltan hallgatok klubhovatartozásomról, csak kaján vigyoromat vagyok képtelen leplezni, amikor fényképezkedésre nyílik lehetőség a Premier League-trófeával és Szuperkupával. Ha pár évtizeddel ezelőtt születek, nagy jövő állt volna előttem beépített ügynökként. Ebéd után kisétálunk a VIP-szektorba a szintén frissen keresztelt Sir Alex Ferguson- lelátóra: párnázott székek, jobb kéz felől a Stretford End zsibong; totális telt ház van, körülöttem a világ minden tájáról idezarándokolt, tehetős United-drukkerek. Először szünetben kérek meg valakit, hogy fotózzon le hátam mögött a pályával és a tömött lelátókkal, aztán a második félidő elején próbálkozom. Amikor a Góliát-szerű biztonsági őr másodszor zavar el a korlát elől, ahol senkit a világon nem zavartam a 160 centimmel, rájövök: senkit, kivéve őt. Nem látott tőlem. A szezon eddigi meccsein botladozó United gyászosan kezd a Stoke ellen (kezdek hinni szuggerációm erejében), ám a végére csak megvan a győzelem, robban a hangorkán a harmadik MU-gól után, a biztonsági őrök is ugrálnak, mint a gyerekek, felzúg a Glory, Glory Man- United. Diszkréten tapsolok – no, nem a csapatnak. A közönségnek.

És még lehet fokozni

A National Football Museum épülete eredetileg kortárs galériának indult, ám a lanyha érdeklődés miatt a városvezetés úgy döntött, átköltözteti ide a Preston North End futballtörténeti tárlatát. Ebből persze lett egy nagyobb csörte a két fél között, ám a döntés megszületett, s a múzeum az első hat héten több mint 100 ezer látogatót vonzott. Abban a kivételezett helyzetben vagyunk, hogy a földszinti fotókiállításon maga az alkotó, Stuart Roy Clarke kalauzol bennünket végig. Stuart a fél életét a pálya szélén töltötte, igaz, érdeklődése középpontjában nem a meccsek állnak: ő a szurkolókra, a stadionokra kíváncsi. Homes Of Football (A futball otthonai) és The Cradle Of The Game (A játék bölcsője) című albumaiból is szemezgethetünk a múzeum különféle helyszínein, ő pedig jófajta humorral mesél a fotók születési körülményeiről. Stuart Carlisle United-drukker, és az angol tradícióktól eltérően nem utál egyetlen klubot sem. „Régen, persze, volt olyan. De aztán elkezdtem fotózni, és beszélgettem az emberekkel, akik óriási hévvel meséltek arról, miért imádják a csapatukat. Azon kaptam magam, hogy legközelebb, ha egy nagy rivális szóba került, egyszerűen nem tudtam gyűlölni, mert az járt az eszemben: „volt a múltkor az a kedves fickó a meccsen, ez az ő csapata, hát hogyan is utálhatnám?”

Az első emeletre érve úgy érzem magam, mint egy édesszájú kislány, aki beszabadul a cukorkaboltba. Mezek, régi jegyek, plakátok, labdák, csukák, festmények, trófeák – mindez olyan zavarba ejtő mennyiségben, hogy hirtelen azt se tudom, hol kezdjem az ámulást. Jó honleányhoz illően elsőként fedezem fel a 6-3-szekciót, illetve jó néhány egyéb, magyar vonatkozású kiállítási tárgyat. Araszolva tudok csak haladni, hiszen olyan kincsekbe botlok minden vitrinben, mint az 1890-ből(!) származó női futballfelszerelés, az 1863-ban lefektetett játékszabályok első kiadása vagy az 1930-as világbajnokság labdái. A második szinten egy rakás interaktív eszköz vár: dekázhatunk virtuális labdával, kommentátorkodhatunk és beülhetünk a szakértői székbe, kipróbálhatjuk magunkat kapusként, a kedvencem mégis a Segíts Picklesnek megtalálni a vb-trófeát! című játék a legkisebbeknek. (1966-ban, az angliai vb-n ellopták a Rimet-trófeát, amit végül egy Pickles nevű kutya talált meg egy parkban.) Hála az égnek, csak tíz percet kapunk az ajándékboltban, ahol kiszámolással döntöm el, mely könyveket vegyem meg a kiválasztott kilencből. A pénztáros elismerően néz rám. Délután futok egy hasonlóan költséges kört az újságos futball feliratú polcánál is – végül szurkolnom kell, hogy a bőröndöm ne legyen nehezebb a megengedettnél. Hiába, a futballmánia komoly dolog. Manchesterben pedig szó szerint érezni a súlyát.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!