Az ember ül valahol kedd, szerda délutánonként, és megszokásból arra gondol, melyik labdarúgó BL-mérkőzést adja a tévé – s hogy befogható csatornán szerepel-e találkozó –, majd hirtelen rájön: korántsem hozza lázba az esemény. Azaz tulajdonképpen mindegy, nézheti-e a meccset vagy sem.
Leginkább azért, mert Magyarország oly messze került az igazi futballtól, hogy hosszú ideje nincs miért drukkolni az első számú európai klubtornán. Az nem igazi szurkolás, ha az úgymond tisztes vereségért kell szorítani, márpedig ez a maximum, ami a különleges esetben a csoportkörbe jutó magyar csapattól elvárható. Az általános gyakorlat pedig az, hogy hazánk képviselőjét már a felvezető szakasz idején kiselejtezik, bennünket tehát valójában érintetlenül hagy a Bajnokok Ligája.
Amúgy meg meccsdömping zúdul a kontinensre. Az őszi szezonok alkalmával nyolc mérkőzés jut minden játéknapra, és igazi tétről nem lehet beszélni. Előre látható, hogy a bajnokok tornáján – amelynek az elnevezése nem fedi a valóságot, hiszen korántsem csak az előző évad aranyérmesei vonulnak fel – mely részvevők kerülnek az egyenes kieséses etap részvevői közé. Egy-két váratlan csoportsorrend előfordulhat, de az már kizárt dolog, hogy a trófeáért ne a legfőbb favoritok versengjenek, mert az egész szisztémát a szűk elitnek találták ki. Meglepetésre nincs szükség, mivel az árt az eladhatóságnak, hiszen a nagyvilág a sztárklubokra kíváncsi. (Igen, a nagyvilág, elvégre a BL-t nem csupán Európában nézik.) Az UEFA és a FIFA a leghatározottabban ellenállt ugyan a mamut klubokat tömörítő G18 törekvéseinek, de a legmesszebbmenőkig kiszolgálja annak tagjait, s nem valamiféle szervilizmusból, hanem önös érdekből.
Az pedig nem más, mint a pénzcsinálás.
Ezért van az is, hogy a csoportkörben nem egyenes kiesésre megy a játék, hiszen így tizenhat mérkőzés helyett negyvennyolcat lehet színre vinni. A bevételek megsokszorozódnak, és a kasszasiker még akkor is garantált, ha az óriások rendszerint nem feszülnek meg, mivel kímélő tempóban is realizálni tudják esélyüket, és nem árt tartalékolni az energiát a tavaszra, az igazán számottevő periódusra. (Meg egyébként is spórolni kell az erővel, annyi bajnoki és kupamérkőzés vár a legjobbakra egy évadban.) Ennél fogva a Bayern München, az Internazionale, a Manchester United, a Real Madrid, a Chelsea, az Arsenal, a Barcelona, a Milan ritkán ad ki magából mindent, mert minek hat emlékezetes meccset játszania, ha azzal is ugyanannyira megy, mint ha csak időnként rázza meg magát. A nyolcaddöntőt el kell érni, az a minimum, s legföljebb a csoportelsőség fontos még, de a hatalmasok közül csak kevesen kerülnek ugyanabba a négyesbe. (Kiemelés az UEFA-tól.)
Hajdanán már kezdettől csúcsra járt a mezőny, mert senki sem sejtette, mit hoz a párosítás. A Real Madridnak például volt olyan évada (1987/88) a mindvégig oda-visszavágós korszakban, hogy az első fordulóban a Napolival, a másodikban a címvédő Portóval, a harmadikban a Bayern Münchennel, a negyedikben – vagyis az elődöntőben – az Eindhovennel került szembe. Korábban a szintén címvédő Liverpoolt a legelején összesorsolták a Nottinghammel (1978), amely kiejtette az előző győztest, majd elhódította a serleget, és kapásból felidézünk még néhány döntőnek beillő párharcot a régi idők korai szakaszaiból: Bilbao–Manchester United (1956), Barcelona–Milan (1959), Barcelona–Real Madrid (1960), Celtic–Benfica (1969). Az utóbbin kis pénzre ment a játék, mert a skótok 3-0-s glasgow-i és a portugálok ugyancsak 3-0-s lisszaboni győzelme után „aprót” dobtak fel, hogy eldöntsék, melyik csapat jut tovább… (A fej vagy írás a Celticnek hozott szerencsét.)
Ezt nyilván senki sem sírja vissza, de alighanem sokan érzik, hogy a valódi izgalmak még odébb vannak. A jelenlegi legnagyobb szenzáció az, hogy az APOEL Nicosia három mérkőzés után a G csoport élén áll. Nem biztos, hogy minden csoda három játéknapig tart, de arra akár mérget is vehet bárki, hogy a ciprusiaktól túlnyomórészt mentes ciprusi együttes hosszú távon nem szól bele a királykategóriába tartozók versengésébe.
Szóval, kapcsolgatunk – ha mód van rá – erre, arra, nézünk egy kis Messit, Rooneyt, Fernando Torrest, és azt vesszük észre, hogy nem vagyunk különösebben felajzottak. Jó dolgunkban már nem tudjuk, mit csináljunk? Nincs is olyan jó dolgunk. Ha volna akár csak Sahtyor Donyeck- vagy Olimpiakosz-szintű magyar szereplő… De ilyet csupán elképzelni lehet.
Vagy talán még azt sem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
