Igen, tökéletesen igaz, hogy 115 válogatottság mellett David Beckham az egyetlen olyan angol futballista, aki négy országban is bajnoki címet szerzett a klubjával.
Két rekord, de mindkettő némi helyesbítésre szorul. A kapus Peter Shilton többször viselte a „háromoroszlános” mezt, mint Beckham (125-ször), viszont a középpályás 2003 és 2009 között már külföldről tért haza a válogatottba, miközben Shilton végig angol klubokban szerepelt. Beckham ilyenformán csak a saját kategóriájában („outfield player”) rekorder.
Ami pedig a klubokat illeti, a Manchester Uniteddel – és felfedezőjével, Sir Alex Fergusonnal – szerzett hat bajnoki cím, két FA Kupa-győzelem és egy BLgyőzelem még csak egybe sem vethető a Real Madridnál betakarított egyetlen, árva bajnoki trófeával vagy a Los Angeles Galaxynál elért kettővel, a hattyúdalnak tekinthető francia PSG-titulusról nem is beszélve. A párizsi klub bajnoki címében a pár hónapja ott „levezető” Beckhamnek gyakorlatilag semmilyen szerepe nem volt, a Galaxy-győzelmek semmit sem érnek a nemzetközi piacon, a Real pedig inkább kínszenvedés volt az angolok szupersztárjának, semmint öröm. Négy évébe tellett az az egyetlen bajnoki cím, de az is csak úgy jött össze neki, hogy a klub már korábban szabadulni akart tőle, s ha nincs Fabio Capello, az akkori edző ragaszkodása, akkor biztos nem csókolja meg búcsúzóul a Bernabeau gyepét.
Csütörtökön David Beckham bejelentette visszavonulását. Ritka az ilyen hét. Hét nap leforgása alatt Anglia két csillaga hullott le az égről: egy hivatalban levő edző (Sir Alex) és „minden angol” hajdani legnagyobb kedvence.
Beckham és Ferguson pályája több mint összeér. Ha szabad így mondanom, ez mindkettejük szerencséje. Sir Alex biztos kezében soha nem szárnyalt úgy a Manchester United, mint amikor David játszott jobboldali középpályást. Makacsul hiszem, hogy a Beckham–Scholes–Keane–Giggs négyes volt minden idők legjobb angol középpályás sora, kovácsa nem csak bajnoki címeknek, hanem annak a bizonyos „triplának” is (1999), amikor a United megnyerte a Premier League-et, az FA Kupát és a BL-t. Apróság, hogy Beckham öt éven át volt az angol válogatott kapitánya, de a Unitednek sohasem. A karszalagot Sir Alex bizalmából a játékszervező Roy Keane birtokolta, akiben egy Xavi és egy Busquets erényei egyesültek.
David Beckhamet kivételes rúgótechnikával áldotta meg a sors. Tudott akár a félpályáról is gólt rúgni (1996-ban a Wimbledon ellen), de ilyesmi másoknak is kiszalad. (Neki egyszer még Amerikában is, „70 yardról” – de akkor üres volt a kapu.) A pontrúgásai voltak félelmetesek és a „centerezései”. Az általam ismert focisták közül senki nem volt képes jobb lábbal szélről olyan ívben és olyan pontosan „betekerni” a labdát a kapu elé, mint ő. De a sok tízméteres passzai is élményszámba mentek. Mármint a nézőnek. A játékostársnak meg a lába elé, ahogyan az a nagykönyvben meg van írva.
De ettől még az elkényeztetett angol közönségnek nem lett volna olyan kedvence, mi több, ikonja, mint amilyenné vált. Ehhez kellett némi magánéleti szerencse és üzleti érzék is.
David Beckham 1997-ben megismerkedett Victoria Adamsszel, a Spice Girls néven ismert öttagú popegyüttes (leánykórus) „Posh Spice” becenévre hallgató, akkor már agyonünnepelt tagjával, kit két év múltán elvett feleségül. Innentől kezdve – bár nem volt meccs, karrierje során talán egy se, amikor ne „tette volna oda magát” – David feltűnően sokat kezdett forgolódni hírességek társaságában, kéthavonta váltott frizurát, és föltűnő tetoválásokkal díszítette a karját. Lévén maga is nagyon jóképű fiatalember, Victoria oldalán a népszerűsége megkétszereződött, hovatovább akárhol bukkant fel, olyan ifjú rajongók tömege vette körül, mint hajdanán a Beatlest. Bizonyosan üzletasszonyként (is) remeklő felesége volt a kapcsolat közötte és a rá amúgy is lecsapni kész reklámcégek között – szemem előtt, amint férfifehérnemű-hirdetésekben (alsóneműkben) kezd felbukkanni.
Monologizáltam már e hasábokon a skót Sir Alex protestáns etikájáról. Mi tagadás, a menedzsernek egyre kevésbé tetszett, ami Beckham körül folyik, és a mából viszszanézve azt gondolom, úgy 2000–2001 körül fontolgatni kezdte kedvencének az eladását. Jól gondolta-e vagy sem, el nem dönthetem, de a Beckham házaspár performanszaiból azt szűrte le magában, hogy David életében a focinál vannak fontosabb dolgok is, amit ő nem tűrhetett. A játékosaitól semmiképp.
Persze, hogy a „galaktikusok” jelentkeztek be Beckhamért. A Real Madrid annak idején Zidane-nal, Ronaldóval (a brazillal), Figóval, Roberto Carlosszal, Raúllal büszkélkedett, és vezetői úgy gondolták, hogy ha az angol szupersztárt is odaviszik, akkor nemcsak bajnokságokat és kupákat nyernek, hanem a határ maga a csillagos ég lesz. Továbbá: kétszer annyi trikót adnak el, mint addig, hiszen a Beckham névvel díszített felső is forgalomba kerül.
Hát ez nem jött be. (A trikó igen.) Fájdalom, de az történt, hogy 2003-ban 40 millió dollárért megvették Davidet, ám onnantól majd négy teljes éven át elköszönt tőlük a hadiszerencse. A többit már leírtam. Azt gondolom, hogy attól a tíz évvel ezelőtti perctől kezdve, amikor Beckham hátat fordított Manchesternek, a futballistakarrierje véget is ért. Hiába focizott még vagy hat évet a nemzeti válogatottban (trófea nélkül), Madrid után Los Angelesben már csak a Galaxy mezét viselte, valójában Hollywoodban élt. A meccseit itt Európában nem láttuk, egy azonban biztos: a „szépek és gazdagok” világában ő és neje – időközben négy szép gyermekkel gazdagodva – mindenféle egyéni szponzoroktól megtámogatva, divatcikkek és parfümök névadójaként egyre vagyonosabbak és vagyonosabbak lettek. Az a szurkolói kör, amely Amerikában Beckhamet bálványozni kezdte, Európában ismeretlen maradt. Épp úgy lesajnálták, mint az amerikai soccert, mely természetesen nem azonos a nemzeti sportnak számító amerikai futballal. (Mellesleg: az USA 1. ligája messze nem olyan rossz, mint tengeren innen gondolják.)
Ezzel együtt a videókkal alaposan fölkészített közönség idén januárban Párizsban üdvözítőként fogadta az angol középpályást; egyes lapok olyan szalagcímekkel üdvözölték az öt hónapra leszerződött, 38. életévébe lépő Davidet, mintha a PSG-nek Messit sikerült volna magához édesgetnie. Aki aztán az Olympique Lyon ellen megnyert, bajnokságot jelentő győzelemnek (1-0) olyképpen lett részese, hogy Ancelotti mester a hosszabbításban pályára küldte – vagy engedte. (Az Arsenal menedzserének, Arsene Wengernek, akivel tavaly edzésvendégként Beckham „szemezett” egy kicsit, a játékos még öt hónapra se kellett.)
Az én szememben ez nem volt szép vég. A 40 éves Giggsre és a 39 éves Scholesra, az egykori játszótársakra szebb vár. Igaz, Ryan Giggs még nyiratkozni se tud rendesen, viszont focizni annál inkább.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!