Egyéni akciók olykor akaratlanul is történelmet csinálnak.
Ötvenhét évvel ezelőtt az Egyesült Államok déli felén, Alabama állam fővárosában, Montgomeryben egy Rosa Parks nevű afroamerikai (akkor még: „nigger”) asszony – dacolva a buszvezető utasításával – nem volt hajlandó átadni a helyét egy fehér embernek. Letartóztatták, pénzbüntetésre ítélték, amire a helyi afroamerikai közösség az autóbusz-forgalom teljes bojkottjával válaszolt. Ez volt a szikra, amely lángra lobbantotta a feketék országos méretű polgári engedetlenségi mozgalmát.
Noha mint minden párhuzam, ez is sántítani fog, Rosa Parks úttörően egyéni „nem-mozdulása” – a többi fekete utas felállt a helyéről – valamilyen fokon rímel egy Olaszországban, a Milan színeiben játszó ghánai (de németként elkönyvelt) játékos, Kevin Prince Boateng minapi akciójára. Egy „barátságos” mérkőzésen, ahol is a Milan a Pro Patria nevű negyedosztályú csapattal játszott a notóriusan rasszistának ismert helyi közönség előtt, Boateng olyannyira ráunt a lelátók felől érkező szidalmakra, hogy egy szép pillanatban a nézők közé rúgta a labdát, jómaga meg levonult a pályáról. (Társai, mondjuk meg, csakhamar követték.)
Ennek aztán ugyancsak következménye lett, éspedig komoly. De nem az, hogy a Pro Patriat végül is egymeccses, zártkapus szankcióval sújtották (miként a FIFA a magyar válogatottat). Az olasz belügyminisztérium Osservatorio nevű részlege, mely a pályák és a mérkőzések biztonságáról hivatott gondoskodni, megbeszélésre hívta a labdarúgó-szövetség vezetőit és a következőkben állapodtak meg: ha egy mérkőzésen „rasszista, antiszemita, intoleráns” jelenségeket tapasztal a játékvezető vagy annak bármelyik asszisztense, akkor erről köteles értesíteni az Osservatoriónak a helyszínen tartózkodó megbízottját, aki mérlegel, majd főnöke egyetértésével időlegesen felfüggesztheti vagy végleg lefújathatja a játékot. Ahhoz képest, hogy Sepp Blatter, a FIFA elnöke rosszallotta Boateng „megfutamodását”, mondván, ez nem válasz a problémára, a ghánai focista – azt kell mondanom – történelmet csinált. Ha nem vonul le, akkor a derék Blatter minden, amúgy nagyon is helyeselhető antirasszista igyekezete a szokásos mismásolásba fullad. Meccs „utáni” egyéni és kollektív büntetésekbe, eltiltásokba, olykor perekbe – de a 90 perc sértetlen marad. (Angliában több tucat ilyen eljárás folyik ma is, sztárok főszereplésével.) Az olasz intézkedésben az az úttörő elem, hogy az ítélkezést kiveszi a labdarúgó-vezetők kezéből és rendőrök kezébe adja. Azok meg hozzáláthatnak ahhoz, hogy a rasszistákat örök időkre kiszorítsák a lelátókról.
Egyéni afférok persze ettől még voltak, vannak és lesznek – hogy egyik játékos mit mondogat oda a másiknak, esetleg senki füle hallatára, esetleg felfokozott izgalmi állapotban, a rivalizálás erejétől hajtva, esetleg végig se gondolva, mit mond, esetleg azután, hogy elküldték melegebb égtájakra vagy épp provokálták – de ezekkel a „szokásos procedúrákon” túl nincs mit kezdeni. S noha módfelett vitatottak, kellemetlenek és elítélendőek is lehetnek, nagyságrendileg még csak egybe sem vethetők azoknak a kórusoknak a veszedelmességével, amelyek egy klub, egy válogatott, sőt egy ország tekintélyét sodorják veszélybe. (Oroszországnak, mint a 2018-as labdarúgó-vb rendezőjének máris van félnivalója, annyi rasszista incidens kíséri a bajnoki meccseket. Jegyezzük meg: ezek az incidensek többnyire színes bőrű játékosok körül forognak. A magyar–izraeli meccsen történtek tragikus unikumnak számítanak – legalábbis a külvilág szemében. Idehaza már bő negyedszázada nem. Akkor „indult el az első vonat Auschwitzba”.)
Nem hiszem, hogy egy klub például ab ovo tehetetlen. Éppenséggel Magyarországról is felhozhatnék jó példát. Matyi Dezső, a „könyveskirály” azzal az elszánással vette át annak idején a pécsi PMFC-t, hogy az „ő” stadionjában nem lesznek ultrák, az ellenfél játékosaira mocskos átkokat szóró hőzöngők, és az elszánásából tett lett. Igaz, nem kevés pénzért és nem kevés rendésszel, de „kiemeltette” az úgynevezett szurkolók közül a megátalkodottakat és soha többé be nem engedte a lelátókra. Magyarán: ez a módszer segít. Félek, a lefújás kevésbé, mert ahogyan én a zsidózókat, cigányozókat ismerem, azok nem is a foci, hanem a balhé kedvéért váltanak jegyet egy meccsre, márpedig annál jobb balhé, mint a normális nézők 90 százalékát megfosztani a játék örömétől, el se képzelhető.
P.s. Boateng és a Milan levonulását országos szimpátia kísérte. Nem akarnék az ördög ügyvédje lenni, de jogos az aggály: mi van akkor, ha egy csapat vesztésre áll és valamelyik játékosának az egyéni sérelme miatt úgy dönt, levonul, s akkor majd a javára írják a meccset? A Milan esetében ugyan erről szó se volt, de a FIFA úgy gondolja, mások vérszemet kaphatnak…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!