A világ legboldogabb embere az előttem lévő sorban ült, São Paulo-mezben, brazil sállal a nyakában. Csendben, mozdulatlanul meredt a pályára. Figyelni kezdtem. Olyan volt, akár egy neszezést halló vadászkutya: orrlyukai kitágultak, halántékán pedig alig láthatóan lüktetett egy ér.
A tornán régi szokás, hogy a csapatokat saját szpíkerük mutatja be – amikor elérkezett ez a bűvös pillanat, a világ legboldogabb emberét mintha kicserélték volna. A csapatát addig moccanás nélkül figyelő fiú talpra ugrott, széttárta karjait, mint egy jelentőségteljes szobor, kifeszítette a brazil sálat, és a szpíkerrel ordította a játékosok neveit. Nagyjából egyedül, a szomszédos szektorokat is beleértve. Földöntúli mámorban úszott, nem volt nehéz kitalálnom: életében először látta élőben játszani kedvenc csapatát.
A kezdő sípszóra visszaült a helyére. Jól ismerem azt a semmihez nem hasonlítható arckifejezést, amit ezután láttam tükröződni rajta: eksztázis, hitetlenkedéssel vegyítve – mintha az összes eddigi történés csak félrevezetés lett volna, mintha meg lett volna az esélye, hogy a csapatot a bemutatás után visszavezénylik az öltözőbe, a csapatbuszra, és huss, elillan az egész. De a sípszó, az már valami, kezdőrúgás is van meg minden, atyaisten, hány éve várhatta már ezt a pillanatot…
A világ legboldogabb embere kilencven percig le nem vette a szemét a pályáról, és tökéletesen ellentétesen mozgott a körülötte ülőkkel: ha ők dühöngtek, emberünk örült, ha leültek, felállt, és így tovább. Senki sem bántotta, senki nem szólt rá: látták az arcán azt a bizonyos ragyogást. Ő meg csak bámult, bámult, mintha magába akarna szívni minden percet, elraktározni az emléket tíz, húsz, ötven évre, sírba vinni magával a valóra vált álom mámorát: látta a kedvenc csapatát élőben játszani.
A São Paulo kikapott. Simán. A Bayern-drukkerek már a nyolcvanadik percben szedelőzködni kezdtek: gyorsan kijutni a parkolóházból, venni még egy sört, mielőtt kiözönlik a tömeg. Ők már nem látták, ahogy hősöm – mert az lett a meccs végére – imádott kapusa tizenegyest ront, és azt sem, ahogy a világ legboldogabb emberéből a világ legboldogtalanabb embere válik a lefújás pillanatában. A tömeg megindult, ő maradt, gyűrögetve a sálat, mereven bámulva a pályát, amíg az utolsó játékos be nem megy az öltözőbe. Sírt.
A házigazdáé lett az Audi-kupa
Idén harmadik alkalommal rendezték meg a müncheni Allianz Arenában az Audi-kupát, amelyet másodszor nyert meg a házigazda Bayern München. A tornára négy olyan csapatot hívnak meg, amelynek a német autógyár a szponzora. A kétnapos rendezvény első játéknapján a Manchester City könnyedén, 5-3-ra győzte le a B-csapattal felálló AC Milant. A második elődöntőben a Bayern, Guardiolával a kispadon a São Paulót fogadta, s küldte is haza a hotelbe két góllal. A brazil klub legendásan gólerős kapusa, Rogério Ceni Münchenben nem tudta növelni góljai számát: Neuer a 88. percben kivédte büntetőjét. A második napra majdnem megtelt az Allianz Arena. A délutáni bronzmeccset a Milan és a São Paulo vívta egymással – az olasz klub Boateng góljával megszerezte a harmadik helyet. A döntő a torna legkiegyenlítettebb küzdelmét hozta, 0-0-val fordultak a csapatok. A City Negredo góljával szerzett vezetést a második játékrész elején, erre viszont Müller és Mandzukic válaszolt, így az Audi-kupa újabb darabbal gazdagítja Pep Guardiola eddig is tekintélyes gyűjteményét.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!