A stadionban több mint százezer ember tolongott, a „nevek” azonban kizárólag a Palmeirasban futballoztak Antonio Carlostól Mazinhóig, Cesar Sampaió­tól Edmundóig, Zinhótól Edilsonig. A balbekk még nem tartozott a világhírességek közé, de majdnem úgy száguldozott, mint Linford Christie az 1992-es nyári olimpia 100 méteres síkfutó­döntőjében. Ám a britnél jobban lőtt…

A hátvédet Roberto Carlosnak hívták. Az 1993 decemberében rendezett (és 1-0-ra megnyert) bajnoki döntő idején már tizenkétszeres válogatottnak mondhatta magát, de Carlos Alberto Parreira nem vitte ki az 1994-es világbajnokságra. A kapitány kedvére választhatott: a vb-re nevezett két balbekk Leonardo és Branco volt…

Kilencvenöttől viszont kihagyhatatlanná vált a nemzeti együttesből, olyannyira, hogy nála többször csak a háromszor egymás után vb-döntőt játszó Cafu (142) szerepelt a brazil válogatottban. Roberto Carlos „megrekedt” 125-nél… Miközben a Pelé utáni idők legragyogóbb sárga mezes csapataiban futballozott, hiszen Cafun kívül együtt „muzsikált” Ronaldóval, Romarióval, Rivaldóval, Ze Robertóval, Ronaldinhóval… És szédítő sebességével, bódító bal lábával alighanem túltett Brazília valaha volt legnagyobb balhátvédein, a Leonardo, Branco kettős mellett Nilton Santoson, Francisco Marinhón vagy a nyolcvanas évek Juniorján is.

A címeket olyan könnyedséggel szerezte, amilyen fölényes biztonsággal passzolta a labdát akár negyven, ötven, hatvan méterre is. Kilencvenhétben tagja volt a veretlenül Copa America- és Konföderációs Kupa-győztes válogatottnak, kilencvenkilencben megint „csont nélküli” Copa-diadalt, 2002-ben százszázalékos világbajnoki aranyérmet ünnepelhetett.

Ez utóbbi évben csaknem minden sikerült neki: BL-győztes lett (immár harmadszor) a Real Madriddal, amellyel elhódította az európai Szuper Kupát és (másodszor) a klub Világ Kupát is, csupán az Aranylabdáról maradt le: a France Football szavazásán a második helyet érdemelte ki a vb-gólkirály Ronaldo mögött.

A királyi gárdában 584 (370 bajnoki) mérkőzést játszott. És 1998-ban, a Real Madrid–Tenerife találkozón minden riporter azt mondta: „Hihetetlen!” Roberto Carlos hosszú átadást kapott a bal oldalon, más el sem érte volna az alapvonal előtt, ő viszont nemhogy befutotta a labdát, de a szögletzászló és a tizenhatos közti területről, valószerűtlen mozdulattal, nagy ívben a „hosszú” felső sarokba csavarta. Ennél nagyobb döbbenetet csak 1997-ben, a francia–brazil találkozón keltett: szabadrúgása messze a kapu mellé tartott, ám félúton kanyarodni kezdett a háló felé, és Barthez kapus – a nézőkkel együtt – felfogni sem tudta, miként vágódott a gömb a bal sarokba. A francia televízióban fizikusok segítségével elemezték a soha nem látott lövés röppályáját…

Európában amúgy is jellemző módon mutatkozott be: az Internazionale csapatában azzal debütált, hogy bevágta a húszméteres szabadrúgást a Vicenzának. Már az is bátorságra vallott, ha valaki be mert állni a sorfalba… A Leverkusen játékosai sem tülekedtek ezért, amikor 2000-ben, a BL-meccsen tizenhét méterre tették le a labdát. Püff, már benn is volt…

Azon a mérkőzésen a „Robinak” becézett Roberto duplázott, a Real Madrid 3-2-re győzött. Két évvel később Glasgow-ban meg 2-1-re. Ki ne emlékezne Roberto Carlos beívelésére és Zidane kapáslövésére a Bayer elleni Bajnokok Ligája-döntőben?

Mindezt most azért érdemes felidézni, mert a harminckilencedik évében járó extraklasszis nemrégiben bejelentette: az esztendő végén abbahagyja a labdarúgást. Az Anzsi Mahacskalában, amelyhez tavaly szerződött, az utóbbi időben amúgy sem sokat játszott: inkább edzősködött, mint futballozott. A búcsú után Szulejman Kerimov klubelnök tanácsadója lesz.

Hogy mit mond majd neki? Ha a főnök olyan balbekket akar, amilyen Roberto Carlos volt, akkor más nem hangozhat el: végy egy zsenit…

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!