Még jégre sem léptünk, amikor már be kellett látnunk, ami a tévében szórakoztató és könnyed sportnak tűnik, az a valóságban csúszós terep. Bemelegítésként, még a „szárazföldön” Szekeres Ildikó, a női válogatott csapatkapitánya megmutatta, hogyan kell elrendeznünk a lábainkat, hogy biztonságosan csússzunk a jégen. Már itt érezni lehetett, hogy a hajlékonyságunk talán hagy némi kívánnivalót maga után. Aztán jégre léptünk. Ráadásul a „csúszó” lábunkon már ott volt a teflon talp, ami biztosította, hogy tényleg csússzunk. A másik láb volt a biztos pont, a gumitalpú cipő, amivel kétségbeesve igyekeztünk hozzátapadni a jéghez, pedig azért az is csúszott. Magunk sem hittük volna, hogy néhány gyakorlattal később már (úgy, ahogy) siklottunk, egyik kezünkben söprű, a másikkal rettegve kapaszkodtunk a 20 kilós, biztonságot nyújtó kőbe. Pedig nem szabad rátámaszkodni, csupán magunk előtt kell csúsztatni. Lökni pedig szigorúan tilos, viszont forgatni kell.

Bonyolult sport ez, egész sor dologra kell figyelni, miközben könnyedén csúszkálunk – vagy legalábbis úgy teszünk, mintha. Először is ott a seprű. Arra lehet támaszkodni, hogy ne essünk el (mi elestünk, többször is). Aztán a lábtartás. Minél közelebb kell lenni a jéghez. Lendületbe kell jönni, fogni kell a követ, majd elengedni, de úgy, hogy közben a megfelelő irányba, a megfelelő sebességgel forgassuk, hogy elérjen a pálya túloldalán lévő körbe. Hogy hova menjen a kő, azt a csapatkapitány mutatja meg. Tehát rá is figyelni kell. És nem szabad elesni.Hall Krisztián és Gazdagh Pál, a férfi- válogatott tagjai végtelen türelemmel kezelték botladozásainkat. Csúsztunk, estünk, keltünk, löktük a köveket. Igyekeztünk talpon maradni. A kezdeti ijedtség nagyjából elszállt, viszont rettenetesen elfáradtunk, pedig a neheze még hátra volt. „Egész jó!” – értékelte teljesítményünket néhány korántsem bizalomgerjesztő próbálkozás után Béres Alexandra, de azért minden csúszás után tudott még újat mutatni. Aztán, amikor a térfelünkön lévő összes kő átjutott a túloldalra, a fiúk úgy döntöttek, ideje nekilátni a söprésnek. Mi úgy gondoltuk, ez már a levezető szakasz, söpörni amúgy is tudunk, nem lesz nehéz. Ritkán tévedünk ekkorát. Gyakorlás közben ugyanis már éreztük, hogy többről van itt szó, mint kedélyes házimunkáról. Rá kell támaszkodni a söprűre teljes erőből, és veszettül kell igyekezni. A söprés célja, hogy felmelegítse a jeget, így biztosítva a kőnek a jobb haladást, és a megfelelő irányt. Tehát nem lehet elviccelni, pedig megpróbáltuk.

Miután átvettük a curling alapjait, átalakultunk igazi csapattá, egy csúsztat, kettő söpör, egy pedig pihen. Krisztián átállt a túlsó oldalra, hogy mutassa, hova célozzunk, merre forgassuk a követ. Csakhogy azt követni is kell, nem lehet hozzáérni, csak előtte söpörni. Ez lett a vesztünk. Mivel mindenki meg akarta mutatni, hogy már jól megy neki a csúszás, rettenetes sebességgel indítottuk útjukra köveinket. A többiek meg alig győztek utána futni a csúszós jégen, hogy úgy csináljanak, mint aki söpör. Mi lepődtünk meg a legjobban, amikor néhány próbálkozásunk (nyilván a szerencsének köszönhetően) mégis bejutott a szemközti körbe. Lelkesedésünk határtalan volt, viszont nem kaptunk levegőt. Borzasztóan elfáradtunk, alig vártuk, hogy elfogyjanak a kövek, és ne kelljen többé söprűt vennünk a kezünkbe. Levezetésként pedig megnéztük, hogyan csinálják a profik, így legalább megállapíthattuk, hogy a teljesítményünk talán egy fokkal jobb a borzalmasnál. És láttuk, hová kéne fejlődni.

Így elsőre megelégedtünk a tudattal, hogy túléltük a kalandot. A tízezer órából, ami egy sportág megtanulásához állítólag szükséges, egyet már ledolgoztunk. A többivel várunk, amíg a rettenetes izomláznak még az emléke is elmúlik.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!