Noha a DVSC az idén már 110 esztendős (Vasutas néven száz éve szerepel, előtte Egyetértés FC-nek hívták), jó ideig nem sok vizet zavart a magyar labdarúgás első osztályában: az élvonalba csak több mint négy évtizeddel a megalakulás után sikerült feljutnia.

  <h1>Sándor Tamás (pirosban) az első négy debreceni bajnokcsapat „motorja”</h1>-
  <h1>Puskás Lajos négy évig erősítette a hajdúságiakat</h1>-

Sándor Tamás (pirosban) az első négy debreceni bajnokcsapat „motorja”

- – Kép 1/2

Ám Debrecenben korábban is komoly futball volt, sőt a harmincas években a hajdúsági labdarúgás legkomolyabbja, hiszen a Bocskai 1934-ben nemhogy harmadik lett az NB I-ben az FTC és az Újpest mögött, de a Közép-európai Kupa-visszavágón felülmúlta (2-1) a későbbi győztes Bolognát, és abban az évben öt játékosa – Vágó József, Palotás István, Markos Imre, Vincze Jenő, Teleki Pál – szerepelt a válogatottban a világbajnokságon! A DVSC azonban nem tartja saját gyermekének a Bocskait – jóllehet e klubból is alakult a fővárosi nagyokkal konkuráló profi csapat –, azaz büszkébb az 1943-as, első feljutásra, mint a Bocskai nemzetközi klasszisú teljesítményeire.

Az NB I-es bemutatkozás egyébként sikeres volt, hiszen (12. helyezettként) bennmaradt az együttes, és csak 1948-ban esett ki, hogy aztán nyomban visszakerüljön, majd ismét elbúcsúzzék, mindössze tizenhárom ponttal és 39:103-as gólaránnyal…

Az 1950-es bukás után tíz évet kellett várni az újabb első osztályú részvételre, de abból a szempontból érdemes volt annyit böjtölni, hogy a szezonnyitón a Papp – Molnár, Domán, Kovács – Simonyi, Cseke – Komlóssy, Zilahi, Beck, Takács, Csekő összetételű tizenegy (22 ezer debreceni szurkoló legnagyobb örömére) 2-1-re legyőzte a Honvédot. Ám a DVSC ismét csak „átszállót” váltott, ám egy év múlva újra a legjobbak között szerepelt, miután a Némethy, Zilahi, Kertész, Puskás Lajos, Móré csatársort nem tudták tartani a másodosztályban. Majd 1964-ben újabb búcsú, és tizenöt év „távollét” következett: a Debrecen legközelebb 1979-ben jelent meg az NB I-ben. Az NB II-es bajnoki címről döntő DVSC–Nyíregyháza találkozót (2-1, gól: Maczkó, Tóth, illetve Czeczeli) 28 000 kiéhezett nagyerdei drukker tekintette meg!

A nyolcvanas-kilencvenes években nagy változás következett be: a csapat állandósította helyét az első osztályban, a 2000-es esztendőkben pedig a fénykorához érkezett. Felemelkedése egybe esett a magyar futball hanyatlásával, bár a legkevésbé sem a Debrecen tehet róla, hogy a hazai labdarúgás öt legfőbb letéteményese, az FTC, a Honvéd, az MTK, az Újpest, a Vasas nem is hasonlít több évtizedes, dicsőséges önmagára. A DVSC honlapján e hét végéig ez állt: „A hajdúsági gárda az elmúlt több mint egy évszázad során öt aranyérmet (2005, 2006, 2007, 2009, 2010) nyert.” A szerkesztők persze már arra készültek, hogy hozzátegyék: „és most itt a hatodik”. Ez lehet a legértékesebb, hiszen a DVSC veretlenül hódíthatja el az aranyérmet, ami Magyarországon legutóbb a Mészöly Kálmán-, Ihász Kálmán-, Mathesz Imre-, Farkas János-féle Vasasnak sikerült, még 1966-ban. Kondás Elemér edző jött, látott, győzött, és nem neki kell gondolnia rá, milyen mezőnyben tarolt a legtöbbször a Novakovics – Nagy, Simac, Mészáros, Korhut – Kulcsár, Bódi, Bouadla, Varga, Szakály – Coulibaly összetételben fellépő együttes, amely a Magyar Kupát is elnyerte.

2003-ig az 1995-ös bronzérem volt a legjobb debreceni eredmény. Azóta viszont – egy kivétellel – a harmadik hely volt a legrosszabb. Az európai kupákban már kevesebb babér termett: a 2009-es BL-csoportkör ellenére az UEFA Kupa 2003–2004-es évadában szerepelt a legjobban a DVSC, akkor ugyanis csak a negyedik lépcsőben esett ki. A BL-ben hatból hat vereség, az Európa Ligában (2010-ben) egy győzelem, öt vereség a mérleg.

Itthon azonban az utóbbi időben nincs párja a hajdúsági Lokomotívnak…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!