Duzzadó izmok, csattanó sisakok

Kevesen tudják, hogy az élményt jórészt Steve Sabolnak köszönhetjük, aki 35 Emmy-díjat kapott (vágóként, operatőrként, rendezőként és producerként is) az NFL-mérkőzések közvetítéséért, és a negyedik legnépszerűbb amerikai sportból a legnépszerűbbé tette a focit.

A tavaly elhunyt Sabol nevéhez fűződik több újítás is a sportközvetítések történelmében: ő használt először lassított felvételt és képmontázst, és ő tett mikrofont az edzőkre és a játékosokra. „Bevitte” a kamerát a pályára, közeli felvételein látszódnak a duzzadó izmok, a fröccsenő izzadság, hallatszik a játékosok egymás tüzelő kiáltása és a sisakok csattanása, akárcsak egy colosseumi gladiátorharcban. Egyedülálló vizuális nyelvet alkotott, amely harci metaforákkal, szimfonikus zenével és a legnemesebb emberi értékek hangsúlyozásával megteremtette az amerikai futball mítoszát.

A tévéközvetítések árnyékában és a helyszínen egész mást látnánk. A stadionokat körülvevő parkolókban dúl az ittas ökölharc (bent csak azért nem, mert senki nem tenné kockára a bérletét, amelyre 995 évet kellene várni, és egyenes ágon öröklik generációk óta). A profi játékoskarrier átlagosan három évig tart. Rengetegen küzdenek hosszan tartó sérülésekkel, de inkább eltitkolják, csak hogy játszhassanak. Jerome Bettis saját otthonában nem tudott lemenni a lépcsőn, de „A busz” élete első és utolsó Super Bowlján még áttolta a győzelmi vonalon a Pittsburgh Steelerst. A profik közt az átlagosnál gyakoribbak a mentális és idegrendszeri betegségek, valamint az öngyilkosság a fejsérülések miatt. A következő szezontól már neurológus is áll a pálya szélén, de volt idő, mikor még sisak és védőfelszerelés nélkül folyt a játék. Ed Reed, a Baltimore Ravens sztárjátékosa úgy fogalmazott: „feláldozom a testem, hogy a gyerekeimnek ne kelljen”.

Mégis szinte minden amerikai kisgyerek arról álmodik, hogy az NFL-ben játszhasson, de nem mindenki irányító szeretne lenni. Az amerikai focit más sportágakkal ellentétben bárki játszhatja jól. Éppúgy helye van benne a legnagyobb, legerősebb fiúknak a falban, mint a sovány, magas sprintereknek elkapóként, az alacsonyabbaknak futó- vagy rúgójátékosként. A játék összetettebb, taktikusabb, mint a labdarúgás, ráadásul kevesebb benne a szabálytalanság, a téves bírói döntés (bár a videobíró ellenére is előfordul) és az időhúzás. Az időkérés ellenben fontos stratégiai eszköz. A néző minden percben talál élvezetet, hiszen épp úgy lehet örülni egy jó támadásnak, mint egy sikeres védekezésnek. Ugyan több szünet is van a játékban, hogy fogyasztásra buzdítsák a nézőket, de még a reklámok is attrakciónak számítanak, a Super Bowl félidejében kerülnek műsorra a világ legdrágább és legjobban várt tévés hirdetései.

Sok amerikai számára a futball a leghazafiasabb sport, melyhez érzelmileg erősen kötődnek, például mert régi családi emlékeket idéz a meccsnézés, vagy úgy tekintenek helyi csapatukra, mint „saját földjük” védelmezőire. A Super Bowlt pedig még azok is nézik, akik nem követik a bajnokságot. Ilyenkor óriási partikat rendeznek, és kitömik magukat csirkeszárnnyal, nem törődve azzal, hogy ilyenkor duplájába kerül. A jegyekért 50 ezer dollárt kiadó nézőket az se érdekli, ha a félidei showban fellépő szupersztár tátikázik. A tévé előtt ülők pedig jót derülhetnek a legújabb reklámokon, melyekben egy kutya sört hoz a hűtőből, vagy békák énekelnek.

A legnagyobb különbség az amerikai foci és a labdarúgás között, hogy előbbit magas szinten csak egy országban játsszák, utóbbiban ellenben a világ valamennyi kultúrája, tradíciója keveredik. Míg a vb-döntőt országonként eltérően ünneplik, a Super Bowl egy nagy közös rituálé, melynek ma éjjel mi is részesei lehetünk a Sport1 csatornán.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!