Még háromnegyed nyolc se volt, amikor kedd este a fiammal beültünk a Camp Nouba.
Képzeljenek el egy ötemeletes házat, mi a harmadikra jutottunk, remek kilátással az egész pályára. (Jegyár: 117 euró.) Persze, hogy azért jöttünk – én a gyermekem vendégeként –, hogy 90 ezer katalánnal együtt kiszurkoljunk a Barcának egy „megsemmisítő” BL-győzelmet a Milan ellen. Jó korán indultunk el a belvárosból, és nem taxival, mint gondoltuk, mert szóltak nekünk, hogy már 3 kilométerre a stadiontól (katalánul: „Új pálya”) forgalmi dugó lesz, fizethetünk, és aztán gyalogolhatunk majd egy jót ingyér’. Maradt tehát a jobb megoldás, a metró – igaz, gyalogolni a Camp Nouhoz legközelebb fekvő állomástól is gyalogolhattunk. Habár nem 3 kilométert, de egyet biztosan. Az útmelléki kocsmákban vidám nép sörözgetett, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem álltunk be közéjük, de részeg embert, nos, azt egyet se láttunk. Igaz, olaszt se, azok tudniillik már ott ültek a felső karéjban (olcsóbb jegy), amikor mi megérkeztünk. De bent a városban se zajongtak. A Milan „ultrái” vagy otthon maradtak vagy láthatatlanná váltak.
Tudni kell, hogy a Camp Nouba még ekkora közönség mellett is sima a bejutás. Minden szektornak külön bejárata van, jegyellenőrzés, laza motozás, aztán séta fölfelé, mindenhol jó útjelző táblák igazítanak el. Bent csak alkoholmentes sört árulnak, aki nem töltődött föl kint az utcán, annak maradt ez. A dohányzás elvileg tilos, de ha nekem most annyi tízezres volna a zsebemben, ahány sunyi bagóst láttam, nagyon gazdag ember lennék.
Noha az FC Barcelona jelszava az, hogy „mes que un club” (azaz: többek vagyunk, mint egy közönséges klub – szentigaz!), a Big Match kísérőzenéje több mint civilizált volt aztán 20.45-től. A Cant del Barcát, a csapat himnuszát mi is elénekeltük (a fiam kezében ott volt a katalán szöveg, a kiejtésünk biztos félrefutott párszor) a többiekkel együtt, és ugyancsak velük együtt engedelmesen a fejünk fölé tartottuk azt a kék (másoknak sárga, piros, zöld), kétrét hajtható papírt, melyre írva volt vagyon, hogy amikor elhangzik a himnusz, vagy amikor a Barca gólt lő, akkor cselekedni kell. A tévénézők zöme valószínűleg nem tudja és nem tudta, hogy az a gyönyörű látvány, amikor a Camp Nou nézőtere kaleidoszkopikus színorgiába borul, a gondosan leosztott színes papírok tervezett összhangjának köszönhető. Nota bene: a Barca-himnusz (refrén: Barca, Barca, Barca!) kétszer hangzott föl, meccs elején és meccs végén, ráadásul még négyszer lengethettük meg a papírjainkat, miáltal szerény hozzájárulást tettünk ahhoz, hogy a stadion úgy fessen, mint egy rózsával, kikericcsel, ibolyával, zöldnövénnyel fedett mező.
Milyen „amúgy” a Barca-szurkoló? Fütyülős, mint a magyar barack. Fütyül, ha ellenfélnél van a labda, fütyül, ha leterítenek egy gránátvörös-kék játékost, viszont kitartóan tapsol, ha az övéi passzolgatnak, pláne, ha valami jó is kisül a tiki-takából. Teljesen „normális”. Nem köpköd, nem átkozódik, nem petárdázik, csak imádja Messiéket. Kit a leginkább? Persze, hogy Lio(nel)t. Fél órával a kezdés előtt már beolvasták az összeállításokat, és a tapssal kísért üvöltés fokmérőjén lemérhető volt, hogy a kis argentin (akit persze már évtizede mindenki katalánként tart számon) a legnépszerűbb, utána jön Iniesta és aztán Xavi.
A 4-0 után se volt semmilyen egzaltált örömködés. Boldogság – nos az volt, mert lefújás után még jó negyedóráig senki nem mozdult a helyéről. Egy gúnyszó nem érte az AC Milant. Kint meg nem láttunk bárrohamozást, falnak vert üvegeket, őrjöngő győzteseket, ilyesmit. A 90 ezer java része csak annyi „szabálysértést” követett el, hogy szépen elkezdett menetelni az úttesten, élő fallal zárva el az autók, autóbuszok, taxik és motorok útját. Idővel, ha némi sorban állás árán, de még a metróra is föl lehetett férni, csupa kedves és udvarias ember közé. Ahhoz képest, hogy a Barcelona továbbjutása a BL negyeddöntőjébe még 3-0 után is a levegőben lógott (3-1-nél a Milan megy tovább), ergo volt feszültség, amit le lehetett vagy kellett volna vezetni, őszintén mondom, inkább csönd volt, mint hangzavar. (Csak magamnak súgom: ennyire biztosak voltak magukban?)
Másnap reggel kávéztunk a fiammal, és magunk elé vettük a barcelonai sportlap, a Mundo Deportivo aznapi számát, és olyan jelzőket találtunk benne, amilyeneket csak a Real Madrid házi lapja, a Marca szokott használni a diadalok apropóján: „fantasztikus”, „zseniális”, „csodálatos”, „ördögi”. Na jó. (A Marca ezenközben fanyar örömmel jegyezte meg, hogy a legjobb nyolc között már három spanyol csapat van. A Marcának elég nehezére esik, hogy két jó szót mondjon a Barcáról.) Pár órával később az igazán fantasztikus barcelonai Nagycsarnokban (a Rambla mellékén), ebédeltünk egy jó „lacikonyhást”, és sütkérező arccal kérdeztük meg a nekünk rákokat sütő embert, miközben kint zuhogott az eső, boldog-e attól, hogy a Barca ilyen simán nyert? „Én?” – kérdezte, majd felhúzta a trikóját, mely alatt még egy trikó rejtekezett, s az elárult mindent. Azt tudniillik, hogy nem minden barcelonai katalán szemében a Barca „a” katalán csapat, hanem… Hanem az Espanyol. A trikón az Espanyol kék-fehér meze alatt az a felirat volt látható, hogy „helyi” (local), a Barca gránátvöröse alatt meg az, hogy „turista”. Soha nem hittük volna, hogy a köztudottan katalán nacionalistának számító futballisták, mint például Puyol, Busquets, Xavi, Piquet, Iniesta jövevénynek számítanak egyes ottaniak szemében. Pedig igen. Aki az Espanyolt szereti, nem szeretheti a Barcát.
P.s. Hasonló kalandom egy volt, Andalúziában. Kedvenc vendéglősöm, Sergio a spanyol vb-győzelem másnapján – legteljesebb döbbenetemre – a pofámba vágta, hogy „örüljenek a spanyolok, nem én!” Mármint? Akkor tudtam meg, hogy csak a felesége spanyol, ő maga Nápoly környékéről való olasz.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!