Telt házas csarnok ünnepelte hosszan a szolnoki Tiszaligetben az Eb-selejtezőn elbukott magyar kosárlabda-válogatottat. Méltán volt ennyire lelkes a közönség, mert szenzációs győzelemmel búcsúztak a fiúk.
Magabiztosan, végig vezetve, 15 ponttal győzték le a cseh csapatot, s csupán egyetlen árva kosár választotta el őket attól, hogy kijussanak a jövő évi kontinensviadalra. A „halálcsoportban” hármas holtverseny alakult ki, Grúzia, Csehország és Magyarország egyaránt 4 győzelmet és két vereséget könyvelt. Végül a kosárarány döntött – a mieink kárára.
Ilyen szoros végeredmény ismeretében nem mehetünk el szó nélkül a mellett, hogy úgymond, „ászok” hiányoztak Sztojan Ivkovics szövetségi kapitány paklijából. Régi siráma a szövetségnek, hogy a nemzetközi megmérettetéseken rendre eredménytelen magyar válogatott nem elég erős a klubokkal szemben. Hiába vár tavaly óta féléves eltiltás a nemzeti behívót figyelmen kívül hagyó játékosokra, az orvosi igazolásokkal nem lehet vitatkozni. Miként az is érthető, hogy a klubok a nyári szünetben küldik betegszabadságra a jól fizetett és év közben agyonhajszolt profikat.
Szentségtörésnek tűnhet, de Ivkovics csapatából valójában nem is hiányoztak az „ászok”. Végre egy olyan ígéretesen fiatal csapatot láttunk, ahol a kezdő ötös fáradtsága, kipontozódása sem okozhatott törést. Ahol elég hosszú volt a cserepad ahhoz, hogy a Grúziában összeszedett vírusfertőzés se törje le a reményeket. És azt is észre kell venni, hogy Ivkovics karmesteri határozottsággal hozta le akár pár percnyi játék után a túlfűtött játékosokat, hogy rövid pihenő után ismét pályára küldje őket. Ez egy vagány, sokra hivatott csapat, amely az utolsó másodpercekben még a palánkra vágott második büntető trükkjét is megpróbálta, mert két pont kellett mindenáron.
Régen azt mondtuk volna erre a csapatra, hogy „vidéki válogatott”. A magyar fővárosban lényegében megszűnt az élvonalbeli kosárlabdázás, aminek a nagy múltú MAFC friss feljutása sem mond ellent. Pedig a központi körzetben halmozódik a magyar GDP java, s talán nem túlzás, hogy ott költenek-költhetnek a szülők legtöbbet a gyerekeik kosárlabdáztatására. A Kenguru Kupa tehetséges budapesti növendékeiből azonban jó eséllyel az amatőr másodosztály profitál vagy a „streetballbetyárok” népes táborát gazdagíthatják. A sportszergyártók nagy örömére és a kosáriskolák csapatainak összeállításába gyakran „beavatkozó” tehetősebb apukák nem kis bánatára. A fehérvári utánpótlásedző, Fazekas Ervin bá’ örökbecsű mondása volt, hogy ha már nem bírunk tovább edzeni, vánszorogjunk ki egy meccsre, mert az néha felér egy tréninggel. Nos, ma a fővárosban nincs hová menniük a fiataloknak. Így, jobb híján, csak egymást utánozhatják. Magyarán, elszürkülnek vagy vidékre költöznek. Mert Szolnokon, Pakson, Kaposváron vagy épp Körmenden már a délutáni utánpótlásmeccsek hangulatát bearanyozza az esti bajnokira készülődés, a szurkolók szállingózása.
A vidéki városok magukénak érzik a csapatokat, a sztorik beépülnek az urbánus legendákba. Baján máig mesélik, hogy a mérkőzés végén a vita hevében egyszer egy lelkes patrióta megette a jegyzőkönyvet. És ugyan ki felejthetné a pillanatot, amikor a kiszorított Sajni Jóska Fehérváron a palánk felett – hátulról – dobott kosarat? Az emlékek sorában, persze, az 1955-ös budapesti Eb-győzelem a nyerő. Apám a minap is felemlegette, hogy ő még látta minden idők legsikeresebb magyar válogatottját a Népstadionban. Alkalmas csarnok hiányában ugyanis szabadtéren játszották a meccseket, a becslések szerint néha negyvenezer néző előtt.
A mostani válogatottól középtávon sem várhatunk érmeket. De olyan ambiciózus huszonévesekből kovácsolt csapatot Ivkovics kapitány, s annyira jól fogadta őket a közönség, hogy joggal remélhetjük, legközelebb eggyel tovább lépnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!