„Csak második.” Ez az egyik legrosszabb kifejezésünk Regőczy Krisztina szerint, aki 1980-ban Lake Placidben Magyarország máig utolsó téli olimpiai érmét szerezte Sallay Andrással. Kiváló jégtáncpárosunk hölgy tagjától megtudtuk, bár a többek szerint elcsalt ötkarikás döntő miatt sokan pechesnek tartják, ő több szempontból is szerencsésnek érzi magát.
– Harmincnyolc éve, mióta ön és Sallay András a dobogón álltak, várunk az újabb magyar téli olimpiai éremre. Hogy látja, Pjongcsangban most véget érhet a „böjt”?
– Nagyon szorítok érte, és a rövidpályás gyorskorcsolyázóknak meg is van az esélyük a kitűnő szereplésre. És ő ugyan nem éremért utazik, de muszáj elmondanom, nagyon örülök, hogy Tóth Ivett révén ezúttal egy műkorcsolyázónk is ott lehet az olimpián, mert négy éve lemaradtunk a kvótákról. De akárhogy is, én minden magyar sportolónak azt kívánom, úgy jöhessenek haza, hogy ők maguk elégedettek azzal, amit elértek.
– Ha már ezt említi: ön elégedett azzal, amit annak idején elért?
– Természetesen. Először is, nagyon szerencsés voltam, hiszen amikor fiatalon elkezdtem a jégtáncot, az még nem volt olimpiai sportág, és éppen akkor került be a programba, amikor Andrással már a nemzetközi élmezőnyhöz tartoztunk. Így aztán felejthetetlen emlékként két olimpián is ott lehettünk, 1976-ban ötödikek lettünk, négy évvel később pedig ezüstérmesek.
– A többség szerint utóbbi egyértelműen egy elcsalt aranyérem volt. Túl lehet ezen lendülni?
– Az emberben mindig ott marad egy kis „mi lett volna, ha…?”-érzés, főleg, hogy itthon az ezüstérmesekkel kapcsolatban sokszor úgy fogalmaznak, hogy: „csak második”. Pedig ezek mögött is ott van ugyanaz a munka és kitartás, a siker pedig sokszor tényleg csak apróságokon múlik. És el kell fogadni, hogy ahol pontozóbírók vannak, ott néha egyéb szempontok is szerepet játszanak, mint az ízlés vagy netán valamilyen elköteleződés.
– Ha arra gondolok, hogy a szovjet zsűritag volt az, aki a rivális szovjet páros javára billentette a mérleget, nem nehéz kitalálni, ebben az esetben ízlésről vagy elköteleződésről volt-e szó…
– Az biztos, hogy Lord Killanin, a NOB akkori elnöke az olimpia botrányának nevezte az esetet, az amerikai tévétársaság pedig az eredményhirdetésnél a szovjet himnusz alatt is végig minket mutatott. Az igazi elégtétel persze az volt, hogy két héttel később a dortmundi világbajnokságon a szovjetek előtt aranyérmesek lettünk. Fantasztikus élmény volt, rengeteg magyar jött ki nekünk szurkolni.
– A sikerek után aztán a különböző jégrevükkel turnézott Amerikában, majd jégtánciskolákban tanított. A legmeglepőbb talán, hogy még Hawaiion is oktatott korcsolyázást.
– Oda a férjemen keresztül kerültem. Ő ott nőtt fel, visszavágyott, és úgy döntöttünk, belevágunk a nagy útba. Pár évvel azelőtt adták át az első fedett jégcsarnokot, hogy odaköltöztünk – tessék, egy újabb szerencsés véletlen. Jó barátságban voltam a tulajdonossal, saját kulcsom is volt a helyhez. Kétféle tanítványom volt: az ott állomásozó amerikai katonák gyerekei, illetve a helyi őslakosok, akiknek maga a korcsolya is újdonság volt. Jó időszak volt, de idővel újra itthon találtam meg a helyemet, bár a munkám miatt továbbra is sokat utazom.
– Ott lesz Dél-Koreában is?
– Igen, a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség sportigazgatójaként néhány nap múlva indulok. Már izgatott is vagyok, hiszen egy olimpiának van egy semmivel sem összehasonlítható hangulata, amit sportvezetőként is csodálatos átélni.
Az 1980-as olimpián 9 zsűritag pontozta a táncokat, négy bíró a Regőczy, Sallay duót, négy pedig a szovjet Linyicsuk, Karponoszov kettőst tette első helyre – a brit Brenda Long pedig holtversenyt hirdetett köztük. Az aranyéremről az döntött, hogy a szovjet Igor Kabanov harmadik helyre tette a magyarokat (a másodikra pedig a másik szovjet párt), így a mieink összesített helyezésszáma eggyel rosszabb lett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!