A brazil meccsek napján sosem megy igazán a munka. A hivatalok ki sem nyitnak, az üzletek három körül bezárnak, de amúgy is már mindenki órákkal korábban tűkön ül, nehogy a dugóban ragadjon, és ne érjen haza a kezdésre.
Szerdán például nem is játszott a válogatott, mégis ünnepnapot rendeltek el, aggódva a francia–ecuadori mérkőzésre a Maracanãba tartó autófolyam miatt. Ezek a szabadnapok sokakat bosszantanak, főleg gyerekes családokat, mert az így megrövidült tanév napjait később még pótolják.
Ami számomra nagyon furcsa, az a kvázi üresjárat a brazil meccsek között. Néha el is felejtem, hogy más országok is játszanak. Valótlan lenne azt állítanom, hogy a brazilokat nem érdekli a többi meccs, de a kíváncsiságba jókora aggodalom is vegyül: ugye, egyik csapat sem lesz annyira erős, hogy kiejthetnék a miénket? (Az viszont biztos, hogy több Flamengo-drukker ismerősöm is a szívébe zárta a németeket, akik az övékéhez hasonló piros-fekete mezben léptek legutóbb a pályára.)
Az ország méreteit figyelembe véve mégsem lehet leegyszerűsítve „a brazilokról” beszélni. A helyi kulturális különbségek és szokások, a különböző nyelvjárások néha erőteljesebben dominálnak, mint maga a nemzettudat.
Ma reggel például a kávémra várva szólított meg a mellettem álló hölgy, a szokásos kérdésekkel, mikor az akcentusom alapján hallotta, hogy külföldi lehetek: Hol van Magyarország? Szeretem-e Riót? Ugye, nehéz a portugál nyelv? Jártam-e más városokban is? A reakciók mindig hasonlóak, amint kiderül, hogy São Paulóban is töltöttem már időt. „És hogy tetszett?” – Ilyenkor már tudom, hogy a kérdésben ott lapul a folytatás is: „Mert nem hiszem el, hogy jobban tetszhetett, mint minálunk.” Igazság szerint az ország két legnagyobb városának életvitele nem is lehetne különbözőbb. São Paulo pörgő életvitelű toronyházrengeteg, egy latin-amerikai New Yorkra emlékeztetve olvasztja egybe az évtizedek alatt bevándorló nemzetek kultúráit. Ott él például több mint 300 ezer fővel a világ legnagyobb japán közössége Japánon kívül, és a magyar emigránsok jó része is ott telepedett le ki hosszabb, ki rövidebb időre. Karády Katalin például körülbelül 15 évig lakott ott. A riói életvitel ezzel szemben sokkal nyugalmasabb, ráérősebb, persze hogyan is lehetne más, ha ilyen áttetsző vizű öblök, ágas-bogas erdők, rozskenyérre emlékeztető hegyek között élhet az ember.
A játék idejére mégis kitart az egység, aminek nagyon örülök, mert én már most sem tudok választani ennek a gyönyörű kaleidoszkópszerű országnak a szépségei közül.
LÉGRÁDY ESZTER, RIO DE JANEIRO
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!