Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján rutinos elesőnek tartom magam. Hogy erre külön tudomány épül, azt viszont én is csak nemrég tudtam meg, méghozzá akkor, amikor a Nyári Sportágválasztó kínálatát böngésztem. Az Esések Iskolája – mi lenne számomra hasznosabb, ha már magam is előszeretettel űzök sportot az eltaknyolásból?
Az eséstan módszerét egy dzsúdóbajnok, Dobrotka Béla dolgozta ki. Eredetileg egy kaposvári gyógypedagógiai iskolában oktatott sérült gyerekeket, és dzsúdózás közben rájött: a rohangáló kis tanítványok számára elengedhetetlenül fontos, hogy megtanulják, hogyan kell helyesen esni. És nem csak nekik: mára kidolgozta a módszert óvodások, iskolások, idősek (szintén veszélyeztetett korosztály), mozgássérültek és sportolók számára is, még olyan speciális esetekre is van megfelelő esési technika, mint például a lovaglás.
Ennél azért egyszerűbb gyakorlatokkal kezdünk. A tornateremben puha szőnyegek vannak leterítve, és mivel a nyárra való tekintettel a csoportlétszám háromra csökkent (ráadásul az egyik én vagyok, mint teljesen kezdő), esély sincs a lazsálásra. Az esés ugyanis komoly tudomány. A cél az, hogy a megfelelő mozdulatokat olyannyira begyakoroljuk, hogy még a kritikus esetekben is ösztönösen alkalmazzuk őket. Ennek érdekében a legapróbb lépésekben tanuljuk meg a mozgássort. Alapfokon előre és hátra kell tudni esni, álló helyzetből. Ehhez először a kézmozdulatokat vesszük át, aztán jön az „essünk hátra” gyakorlat.
Lélektanilag fontos pillanat ez: alapvetően úgy esem el, hogy egy másodperccel előtte még fogalmam sincs róla, mi fog történni. Így viszont, hogy tapsra kell csinálni, máris félni kezdek. Kéz így, láb úgy, fej előre – sok mindenre kell figyelni, egyszerre. Harmadjára már nem is olyan vészes, a hatodik esés után szinte tehetségesnek érzem magam. És akkor jön a parkettapróba. Más dolog egy puha matracon fenékre esni, és megint más a puszta földön. Eddig elkerült a fájdalom, 20 perc alatt óriási önbizalmat növesztettem. Nos, a parketta másodpercek alatt letöri.
De ez valójában ilyen műfaj, ahogy Béla mondja: panaszkodni majd ráérek otthon.
Ha nem jól végzem a gyakorlatot, azonnal korrigál, miközben el is magyarázza, hogy mit miért fontos csinálni. Hogy nem sérül a csukló, miért marad ép a boka, hogyan nem töröm el a combcsontomat. Így, hogy értem, melyik mozdulat mire való, sokkal könnyebb is elvégezni őket. Nem akarom betörni a fejem? Előre kell hajtani.
A fene se akar törött könyököt? Az alkarra kell érkezni, és semmi probléma. Mire észbe kapok, már az előre esést gyakoroljuk, ami sokkal, de sokkal fárasztóbb, gyakorlatilag minden izmom dolgozik, cserébe úgy tűnik, negyedóra gyakorlással kiküszöböltem egy arcra esést, és soha többet nem horzsolom le a térdemről a glazúrt. Pihenésképp megtanulok oldalra esni (mindkettőre), álló helyzetből. Már sokkal könnyebben megy, mert a lábtartást korábban begyakoroltam, és a fejtartás is beidegződött. Hirtelen már nem elesni, hanem felállni lesz egyre nehezebb, egy óra gyakorlás után ugyanis rettenetesen elfárad az ember. Mondja valaki, hogy az esés nem sport, a másnapi izomlázam bátran megcáfolja...
Társam a gyakorlásban Katika, hatvan felett, csontritkulással. Mondanom sem kell, sokkal ügyesebben esik, mint én, de neki ez már a harmadik kurzusa. Mint meséli: amióta jár, egyszer esett csak el, de abból sem lett nagy baj. Lehet a dologban tehát valami – jobban odafigyel arra is, hogy ne kerüljön olyan helyzetbe, aminek baleset lehet a vége. A zsámolyról hátraesést ő mutatja meg, ez már bőven nem az alapfok. És újra elővesz a félelem. Önként hátra zuhanni egy zsámolyról (legyen bár nem is olyan magas) nem kellemes dolog. Előre meg pláne nem, így én lepődöm meg a legjobban, amikor Béla még arra is rávesz, hogy előre is gurgulázzak. Ha kívülről látnám magam, nem hinném el, így viszont csak úszom (illetve gurulok) az árral, fejjel előre, le a zsámolyról. Nem is vészes, csak tudni kell, hogyan csináljuk. Hál’ istennek e gyakorlatot nem kell bemutatnom a parkettán – abból azért lenne némi sírásrívás.
Bár annyiszor estem el egy óra alatt, amennyiszer amúgy hónapok alatt sem szoktam (és ez nálam nagy szó!), cserébe viszont úgy érzem, hogy eztán sokkal tudatosabb eleső leszek, legalábbis álló helyzetből – vagy zsámolyról – már nem érhet meglepetés. A felsőfokon olyan művészi elnevezésű gyakorlatokat lehet tanulni, mint például a „szabadon zuhanás előre szaltóból, páros kéztompítással”. Ettől egyelőre még messze vagyok, de legközelebb már büszkén, öntudatosan terülök el a földön.
Furcsa ezt mondani, de sajnos amióta részt vettem az órán, egyszer sem estem el. Pedig a puding próbája az evés.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!