Az ETO-nál visszahozták a hatvanas éveket… Már amennyire tudták. Mert azok bizonyosan csak 2060-tól köszönnek vissza. Naptárilag. Ahogyan most áll a magyar labdarúgás, „futballilag” talán még akkor sem.
Azért az mindenképpen dicséretes, hogy Győrött legalább ebben a tekintetben ápolják a labdarúgó-hagyományokat. Még akkor is, ha harminc szektor több lett volna. Meg annak dacára, hogy a Baróti család tiltakozik „Lajos bácsi” nevének ETO Park-i megörökítése miatt. A família egyfelől arra hivatkozik, hogy a tervről meg sem kérdezték az utódokat, másfelől azt gondolja: minden idők legtöbbszörös magyar szövetségi kapitánya nagyobb elismerést érdemel, függetlenül attól, hogy a győrieket tagadhatatlanul a jó szándék vezérelte.
Ám ez egyszer ne vesszünk el abban, hogy napjaink magyar futballjában még az is elromlik, ami jó…
Inkább idézzünk fel néhány „tribüntulajdonost”, aki beírta magát a magyar labdarúgó-történetbe. Itt van mindjárt az első győri bajnokcsapat. (Itt van? 1963-ban itt volt…) Nagy sztori, hiszen lejátszották már az NB I összes mérkőzését, kivéve a Dorog–Ferencvárost. Azon a napon, amelyen a zöld-fehérek a bányászvárosba látogattak, a győriek hírverő meccsen léptek fel Sopronban. Ott kapták a hírt, hogy Szuromi Antal 1-1-nél a fővárosiak hálójába küldte a labdát, s ezzel nem a favorit FTC, hanem az ETO az aranyérmes. Mire a minden bajnoki találkozón pályára lépő Keglovich László, Korsós István, Palotai Károly, valamint a többiek hazaértek, a győri városközpontban már állt a bál. Akár a házasságkötést követően: hosszú és mámoros éjszaka következett…
Palotai és Orbán nem csupán Koóssal, Tamással, Mátéval, Orosszal vagy Povázsaival játszott együtt, hanem Szentmihályival, Novákkal, Ihásszal, Benével, Farkassal is. Tokióban, az 1964-es olimpián, mint ahogy 1968-ban Keglovics Páncsiccsal, Fazekassal, Dunai II-vel és Szűcs Lajossal. Igaz, az ötkarikás játékokon csak azok vehettek részt, akik nem szerepeltek még világbajnokságon, mégis felejthetetlen eredmény, hogy a bajnokokból olimpiai bajnokok lettek.
Egy évvel később pedig BEK-elődöntősök. Az első számú európai klubtornán a legjobb négy mezőnye így festett: Benfica, Internazionale, Liverpool, Győri ETO… Az után, hogy a negyeddöntő visszavágóján Povázsai a 87. percben megszerezte a továbbjutást jelentő gólt a DWS Amszterdam ellen (1-0), ezrek lepték el a régi győri sporttelep játékterét, az ennél nagyobb sikereket is megért Hidegkuti Nándor edző pedig azt mondta: „Nem tudom szavakba foglalni az érzéseimet, beszélni is képtelen vagyok az örömtől…”
Szusza Ferenc szintén meghatódhatott. Kilencszázhatvanhat őszén, amikor már ő volt az ETO trénere, a Győr kiejtette a KEK-ből a Fiorentinát, sőt a Tóth – Szániel, Orbán, Izsáki – Palotai, Kiss – Stolcz, Varsányi, Szaló, Somogyi, Keglovich összetételű tizenegy a visszavágón egyenesen gólfesztivált rendezett (4-2), noha a firenzei háló előtt a nagy Albertosi állt (dermedten). Aztán a Sporting Bragát 3-0-lal küldte haza a kisalföldi csapat, és ne gyötörjük magunkat azzal, hogy mi lenne ma az eredmény a Győr–Bragán. A menetelőket a Standard Liege búcsúztatta szoros küzdelemben…
Ugyanúgy, mint 1982-ben. Abban az időben érkezett el az ETO második aranykora, 102 gólos bajnoki címmel – majd annak megvédésével –, és ilyen eredményekkel: Szeged 8-0, Ózd 9-2, Debrecen 8-1, Diósgyőr 7-1, FTC 4-3 (az Üllői úton). Nemegyszer még a legszimplább meccseken is telt ház volt a győri stadionban, és a kezdő csapat összeállítását az egész országban kívülről fújták: Kovács – Csonka, Hlagyvik, Mile, Magyar – Hannich, Póczik, Burcsa – Szabó, Szentes, Hajszán.
Verebes József edzőként Hidegkuti és Szusza magasságába emelkedett, bár Liege-ben (0-5) vagy a következő évben a Dinamo Minszk ellen (3-6) megfontoltabb taktikával is pályára küldhette volna az európai porondon is szüntelen rohamra vezérelt ETO-t… Ezzel együtt feltétlenül jár a szektor a nyolcvanas évek elején idehaza feltartóztathatatlan győri labdarúgóknak, akik nem reménykedhetnek abban, hogy ugyanúgy megtelnek a róluk elnevezett tribünök, mint futballista-pályafutásuk során a „névtelen” lelátók…
Apropó, nézőtér! A hatvan győri szektorgazda között van az a Nagy Béla, akit Győrött senki nem hívott Nagynak vagy Bélának: kizárólag „Zsölé”-nek szólították. Ez az ember a húszas-harmincas években az ETO-ban futballozott (nem rosszul, sőt jól), de igazi hírnevet azzal szerzett, hogy évtizedeken át a klub vezérszurkolója volt. A hangját tizenöt-húszezer néző üvöltése közben is meg lehetett hallani…
Ha élne, a buzdítása most úgy tetszene, mint kiáltás a csendben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
