Havasréti József: Nem csak egy kaland
Hajas Tibor festéket okád – ’73-ban, Budapesten, egy házibulin. Hogy a happening teljesen fikció, avagy sem, nem tudom, mindenesetre akár meg is történhetett. Akkor és úgy, ahogy a pécsi társadalomtudós, irodalomtörténész Havasréti, a magyar neoavantgárd ’70-es évekbeli fővárosi szcénáját is folyamatosan bevonó második regényében leírja. A képzőművészköltő-performer éppúgy a szerző szíve csücske, ahogy az egész magyar ellenkultúra, a látomásos-pszichedelikus költészet William Blake-től David Bowie-ig, de helyet kap itt a sci-fi, a detektív-, kém- és kalandregény és a horror – ahogy a filozofikus művészregény is, ha a műfajok felől közelítünk ehhez a hangulatos rémregényhez. Aminek olvasatán talán Timothy Leary is megnyalta volna mind a húsz ujját, de William Burroughs és Aldous Huxley minden bizonnyal tapsikolna, Stanislaw Lem elégedetten biccentene, de még az örök elégedetlenkedő Sztrugackij fivérek is elismerően morognának. Valahonnan a mélyből/magasból pedig Lovecraft hörögne elragadtatva.
(Az ő művei ugyan szövegileg közvetlenül nincsenek jelen, de bennem hangulatilag megidézték a hatásukra jellemző gyomorszorító, az agyat félelemmel vegyes undorral és rettegéssel eltöltő érzéseket.)
A könyvbéli pszichedelikus kaleidoszkóp nem újkeletű, a 2014-es Aegon Művészeti Díjra és Zsoldos Péter-díjra jelölt Űrérzékeny lelkek című regény, melyből iskolai oktatási tananyag is készült, folytatása, kiegészítése: a kontinenseken is átívelő történet egy szeletének kibontása tulajdonképpen. A magyar szál már egy ismert (az előző regényben leírt) végpont felé tendál, amikor is egy valószínűleg(?) űrbéli, megbolondított „varázsgomba”, a „fekete hús” tesztelése extatikus vérengzést eredményez egy budapesti pszichológiai intézetben. Havasréti ráhajolt erre a regénybeli hálózati pontra és erősebbre állította a mikro(kaleido)szkópot, ami aztán, hiába az LSD-kultúra színorgiája, egy állandóan szürke-borongós, nyálkás, önmagától is idegen, mégis ismerős fővárost mutat, presszókkal és olcsó töménnyel, hidegháborús kitettségben, szovjetutálattal, besúgóhaddal – tudományos presztízsharcokkal és kulturális dekadenciával. És az érdeklődést folyamatosan fenntartó egyéni élettörténetekkel.
Hogy kinek melyik összetevő jön be (kultúrhistográfia, politikatörténet, műfaji konvenciók, a kovász: pszichedelia, karakterábrázolás) a kémkedés kémiájából, egyéni preferenciák kérdése, nálam a korhangulat aprólékos megidézése és az egyes szereplők elliptikus élettörténetei vitték a pálmát, a zsánerkódok és a (művészi) világértelmezések önmagukban is groteszk használatát eleve a parodisztikus szándék felől olvastam.
Mire a tervek szerint trilógiává bővülő sorozat befejező kötete is napvilágot lát, talán a kellemetlen érzés is elhalványul.
(Magvető, 2017. 280 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!