Sáncugrásban a 250 méter álomhatárnak számított, egészen mostanáig. Idén februárban a szlovén Peter Prevcnek sikerült megdöntenie a rekordot, negyed kilométernél is tovább szállt a levegőben. Ám hiába állított be korszakos csúcsot, csak egy napig örülhetett, Anders Fanemmel ugyanis már másnap 251,5 métert repült. Hogyan lehetséges mindez? Természetesen nem csak a sportolók hihetetlen felkészültsége, de a technikai felszereltség is sokat számít, emellett viszont kedvezett nekik a szerencse (vagyis inkább az időjárás), és a sánckialakítás is. Csak hogy értékeljük a teljesítményt: a sáncugrás első, hivatalos rekordját még 1808-ban jegyezték fel, ekkor a norvégdán hadnagy, Olaf Rye 9,5 métert repült a levegőben, a 19,5 méteres világcsúcsot pedig csak 60 évvel később sikerült megugrani.

Örök csúcsok

Vannak olyan rekordok, amelyeket a mai napig nem sikerült megdönteni.

Ilyen, örökös csúcstartó a súlyemelés fenegyereke, az orosz Vaszilij Alekszejev, aki a hetvenes években mindössze 8 év alatt állított be 80 világrekordot, köztük a megismételhetetlent összetettben (szakítás + nyomás + lökés): 645 kilogrammot, 1972-ben Tallinnban. Igaz, ezt a számot mára azért nem tudja elérni senki, mert hivatalosan már csak kétfogásos versenyeket tartanak.

Amikor Szergej Bubka 1993-ban megugrotta a 6 méteres magasságot, úgy tűnt, a rúdugrás elért a csúcsra. Bubka, aki pályafutása alatt 35 alkalommal állított fel új rekordot, a szabadtéri világcsúcsot 1994 óta tartja (614 centi), míg fedett pályás legjobbját (615 centi) 21 évig nem tudta megdönteni senki. Rajta kívül csak 17 ember van a világon, aki 6 méter fölött tudott ugrani.

Jól fejlett testek

Florence Griffith Joyner igazi legenda volt – és nem csak festett körmei (karmai) tették azzá, hanem az a hihetetlen teljesítmény is, amelyre csak ő volt képes. Az 1988-as szöuli olimpia háromszoros bajnoka, Flo Jo a mai napig a 100 és a 200 méteres síkfutás női világcsúcstartója, eredményeit a kilencvenes években már a doppinggyanú árnyékában érte el (sosem bukott le), ráadásul hitelesített világrekordját „gyanús” körülmények között könyvelték el (a 10,49 másodperces csúcsot állítólag erős hátszélben futotta). A legendává válásért nagy árat fizetett: 38 éves korában halt meg, epilepsziás roham végzett vele. Teljesítményét egyedül Marion Jones tudta megközelíteni, ám meghaladni még ő sem volt képes – talán nem is lesz rá képes soha senki.

A női atlétika a nyolcvanas években járt a csúcsán – hogy ennek mi volt az oka, azt mára tudjuk jól, azt azonban nem lehet elvitatni, hogy az ilyen teljesítmények nem írhatóak kizárólag a doppingolás számlájára. Pedig az utóbbi 20-30 évben csak olyan világcsúcsok dőltek meg, amelyek vagy új versenyszámokban születtek, vagy amelyekben azóta változtak a szabályok. Gerelyhajításban, magasugrásban, távolugrásban, súlylökésben, diszkoszvetésben és a legfontosabb futószámokban is a nyolcvanas években történt utoljára rekorddöntés – legalábbis a nőknél.

Fejlődni azonban mindig lehet, legalábbis egyelőre. Ám a kutatók nem sok jóval kecsegtetnek: a sportágak közel felében 2060-ig születhetnek új csúcsok, a többiben (már ami az emberi teljesítőképesség határait illeti) 2027 után nem reménykedhetünk javuló eredményekben. Ennek megvan a maga oka: míg 100 évvel ezelőtt a sportolók fizikai teherbírásuk körülbelül 75 százalékát használták fel, mára ez a szám „felkúszott” 90-re, vagyis rejtett erőtartalékok már nem nagyon vannak, az anatómia pedig csak egy bizonyos pontig segítheti a sportolót. Innentől értékelődnek fel az új megoldások.

A ruha teszi a rekordot?

Az úszósport kiugró eredményeit akkor sikerült elérni, amikor megszülettek a cáparuhák – a dresszek, amelyekbe ember nem tudta egyedül bepréselni magát, viszont ha egyszer felkerültek, akkor csodát műveltek a vízben. A neoprénből vagy elasztikus nejlonból készült ruhák csökkentették a vízellenállást, szinte energiavesztés nélkül tartották fenn a versenyzőt a víz felszínén, esetleg olyan szorosan feszültek a testre, hogy növelték az izmok hatékonyságát. Többségüket azután tiltották be, hogy olyan eredmények születtek, amelyek túlmentek minden elképzelhető határon.

De nem minden a sportszer, vagy éppen az erőnlét, a technika is fontos: ezt példázza kiválóan a magasugrók esete is. Kezdetben a sportolók a lécre merőlegesen, lábukat zsugorhelyzetbe felkapva ugrottak. Aztán különböző szögekből futottak neki, jött az ollózó-, majd a gurulótechnika, amellyel 1912- ben először sikerült 2 méter felett teljesítenie az amerikai Horine-nak. Igazán nagyot viszont szintén egy amerikai Dick Fosbury újított: az 1968-as mexikói olimpián köríven futva szerzett lendületet, és háttal fordulva ugrotta át a lécet – a flop technikával már a 230 centiméteres magasság is elérhetővé vált. És ez csak egy újítás volt, ki tudja, hová lehet még eljutni?

Sok mindentől függ, hogy kinek és miért sikerül megdöntenie valaki más világrekordját. Az viszont biztos, hogy ilyesmivel már nem sokáig találkozunk. Aztán vagy kénytelenek leszünk új sportágakat kreálni, vagy belenyugszunk, hogy vége a csúcsok hajszolásának, és egyszerűen csak élvezzük az egyes versenyek izgalmát.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!