Utoljára a Queens Park Rangers ellen láttam játszani őt – mellesleg csak azért, mert a Manchester United minden meccsét megnézem. Ha tudom. A Loftus Roadon (így nevezik a QPR otthonát) Ryan Giggs varázsolt egy gólt és varázsolt egy kapufát. Novemberben lesz 40 éves. Azt mondja, jobban élvezi a játékot, mint valaha. Hihetetlen. Illetve hihető, mert volt egy ember – Stanley Matthews, a cselezőbűvész jobbszélső – aki 40 éves fejjel a Blackpool színeiben ezüstérmes lett az angol bajnokságban, és csak tíz év múltán szánta el magát a visszavonulásra. (Ad notam: az a tíz év már felejthető volt.)
Amikor Sir Stanley (az egyetlen futballista, akit még játékosként lovaggá ütöttek) „Giggs-korban” a második helyhez segítette a csapatát (1955/56) és Alfredo di Stefanót megelőzve Európa legjobb labdarúgójának választották, a Manchester United nyerte a bajnokságot. Az a klub, ahová Ryan Giggs 17 éves fővel – tehát 1990-ben – befészkelte magát, és ahonnan soha, egy percre se távozott. Van olyan, hogy klubhűség. Még a profi világban is. Nálánál régebben a mai csillagok közül csak egyvalaki futkározik (ha futkározik) az Old Traffordon: Sir Alex Ferguson, az örökéletű menedzser.
Akit három nappal ezelőtt közös, csupamosoly fényképen lehetett látni Giggsszel, éspedig abból az alkalomból, hogy a United szerződést hosszabbított 23 éve szolgáló baloldali középpályásával. Giggs ugyanis – ellentétben a híresztelésekkel – nem távozik. 2014 júniusáig elkötelezte magát a klubja mellett. Vagy a klub őmellette.
Az angol válogatott balszerencséjére walesi illetőségű Giggs (fájdalom, ilyen Gareth Bale és Aaron Ramsey is) produkcióin nem látszik a kor. Igaz, nem mindig kezdőjátékos (mások se) és nem mindig játssza végig a 90 percet – Sir Alex takarékosan bánik vele –, de ha kint van a pályán, akár huszonévesnek is nézhetné az ember. Cselez, mint Andrés Iniesta, fut, mint a nyúl és tud olyan lenni az összjátékban, játékszervezőként, mások helyzetbe hozójaként, mint Xavi. A QPR ellen végigjátszotta a meccset, amely a 999. volt felnőtt pályafutása során. A szám elképesztő, legalább annyira, mint a fradista Deák „Bamba” egyetlen idényben rúgott 59 gólja. Ryan Giggs feltehetően már kedden, a Real ellen túl lesz az ezren. És csakhamar – negyedéven belül – az MU színeiben szerzett 13. bajnoki aranyérmén. (Ami borítékolható.) Noha középpályás, nem múlt el év anélkül, hogy ne lőtt volna gólt. Nem egyet, többet. Megesett, hogy tíznél is többet. De inkább kiszolgált. Kiszolgálta ő Eric Cantonát, Teddy Sheringhamet, Andy Cole-t, a „mosolygó gyilkos” Solksjaert, Ruud van Nistelroyt és az újabb eresztésből Robin van Persie-t vagy Chicharitót. Amikor pedig úgy adódott, bevágta azt, ami neki rendeltetett.
Az egyetlen „baj” vele, hogy van egy klónja: Paul Scholes. Aki csak egy évvel fiatalabb nála, de ugyanolyan teljesítményre képes, mint ő. A különbség kettejük között az, hogy Scholes – ellentétben Giggsszel – egyszer már szögre akasztotta a cipőjét, de pár hónap múltán meggondolta magát, és ma is játszik. Ha szabad személyes véleményt mondanom, akkor kimondom: annál jobb középpályát, mint amit a Beckham–Scholes–Keane–Giggs kvartett alkotott, az MU, de talán az angol futball története se ismert. És amilyen az élet – vagy Ferguson szerencséje – ebből a négyesből ketten, futballaggastyánként, de lenyűgöző teljesítményekkel ketten még mindig „neki” fociznak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!