A kommentátori munkámról készült első fotón egy képernyő, egy lámpa és egy számláló látható a stúdióban. Én nem.

 

A kép megörökítette, ahogy a monitoron Kulcsár Katalin játékvezető igazgatja szigorú tekintettel az izlandi sorfalat. Talán később bánni fogom, hogy nem kértem meg valakit, örökítsen meg engem is, amint a tévéstúdióban ülök, én mindenesetre megelégedtem a fent említett fényképpel, és ezt is csak akkor mertem kirakni a Facebookra, amikor már tényleg úgy tűnt: túlélem az első napot.

Tizenéves koromban mindenkinek az agyára mentem azzal, ahogy hajtogattam: én leszek Magyarország első női futballkommentátora. Kinevettek. Való igaz: lehetetlen küldetésnek tűnt a dolog, akkoriban még nemzetközi szinten se volt túl sok realitása. Kevés kivétel azért akadt: néhány tanárom például azt mondta, abból ítélve, amilyen hévvel a kollégiumban könyörögtem, hogy megnézhessük a meccsek hosszabbítását, bármit el tud képzelni rólam. Aztán fel-feltűntek az első nők a közvetítésekben: Olaszországban és Németországban rendre ők ültek a stúdióban, igaz, leginkább afféle biodíszletként funkcionáltak, és szakmai hozzáértésük helyett a dekoltázsuk állt a középpontban. A kétezres évektől már a pálya mellé is beengedték őket, mindenki emlékszik rá, amikor Iker Casillast épp tulajdon menyasszonya, Sara Carbonero riporterkisasszony alázta porrá egy gyenge meccs után. Néhány éve idehaza is lettek női futball-műsorvezetőink, a kommentátorkodás azonban meghódíthatatlan magasságnak tetszett. Eddig.

Néhány nappal ezelőtt Hajdú B. István hívott fel, hogy volna-e kedvem közreműködni az Eurosport Európa-bajnoki közvetítéseiben. Előbb rávágtam az igent, aztán eszembe jutott, hogy mivel a csatornának nincsenek magyar gyártású stúdióműsorai, itt valami biztosan nem stimmel. István megerősített: szakkommentátorként számítanak rám. Napokig senkinek sem mertem szólni a felkérésről, csak dédelgettem magamban az álmot, amit sok-sok évvel ezelőtt nagyon mélyen eltemettem. Az Eb kezdete előtt világossá vált: tényleg én leszek az első nő Magyarországon, aki futballmeccset közvetíthet.

A Norvégia–Izland mérkőzés előtt eluralkodott rajtam a pánik – újságírói pályafutásom alapján pontosan tudom, egyes férfiak hogyan reagálnak arra, ha egy nő beteszi a lábát a felségterületükre. Szerencsém volt, hogy a második játéknapon kezdhettem: az első meccset Kulcsár Katalin és dr. Kulcsár Judit vezette, a másodikon Marozsán Dzsenifer mutatkozhatott be végre felnőtt kontinenstornán is. Szívesen megosztanék izgalmas belső információkat, részleteket, a helyzet azonban az, az agyamnak megvan az a jótékony tulajdonsága, hogy a pánikhelyzetben történteket egyszerűen törli. Semmire sem emlékszem, csak a rettegésre, hogy elrontom, elfelejtem, elrontom a mikrofont, elájulok, megnémulok. Az ismétlések alapján egyik sem következett be, azóta túl vagyok már két újabb csoportmeccsen, és innentől szinte mindennap hallható leszek. A bemutatkozásom után özönlöttek az üzenetek, e-mailek, kommentek – vadidegenektől is. Második nap már le mertem magam fotóztatni (lásd mellékelt képünket), és néhány ponton fel is tudom idézni az angol–spanyol meccsen történteket. Napközben lázasan raktározom a híreket, felállásokat rajzolgatok, akkurátusan jegyzetelgetek – ez, mondjuk, eddig is így volt, csak épp kizárólag a Kötényblogra és a Vasárnapi Hírek olvasóira zúdítottam a megszerzett tudásom, most viszont megoszthatom mindenkivel, aki a meccsekre kapcsol, miért is szerettem bele a női labdarúgásba. A meccsek közben a fülhallgatónkban megy az angol közvetítés is – ugyanígy férfi kommentátor, női szakértő párosítás van odakint. Én még idén nyáron is legyintettem, amikor valaki azt kérdezte, mikor érik meg erre Magyarország. Nos, a visszajelzések alapján most.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!