Akkorát estek, mint az ólajtó! – akár ilyesmit is mondhatnánk a magyar női kézilabdázók Európa-bajnoki szerepléséről. A bukásról sokféle módon lehetne értekezni, de talán ezúttal ne legyünk indulatosak.
Az tény, hogy még nagyon finoman fogalmazva sem szerepelt jól a magyar válogatott a svédországi női kézilabda Európa-bajnokságon. Ám az is tény, hogy ezúttal az a magyar válogatott szerepelt gyengén a kontinenstornán, amelyik a különböző sérülések miatt több játékosát – köztük néhány meghatározó kézilabdázóját – volt kénytelen nélkülözni. Akik pedig utaztak... nos, hát köztük sem volt mindenki egészséges, és ez volt az a válogatott is, amelyet – ebben a szerencsétlen állapotában – még verseny közben is tovább gyengítettek a sérülések.
Nincs szó semmiféle szerecsenmosdatásról, hiszen azt mindenképpen érdemes észben tartani, hogy nemcsak saját magához képest szerepelt gyengén a magyar női kézilabda-válogatott, hanem úgy általánosságban is a „futottak még” kategóriába tartozott ezen az Európa-bajnokságon. Immáron évek óta kétségtelen, hogy létezik egy szép és nemes magyar hagyomány, amely leginkább a női kézilabdázókra jellemző, s az a lényege, hogy fontos mérkőzéseken látványos összeomlást produkál a nemzeti csapat. Az ilyen elkeserítő produkciók láttán felmerül a kérdés: a téliszalámi, a fűszerpaprika, a gulyás és egyebek társaságában mikor lesz már hungarikum a magyar női kézilabdázók összeomlása?
Aki látták a magyar lányok mutatványát a 2000-es olimpia döntőjében, azok valószínűleg még hónapokkal később is erőteljesen és hosszasan káromkodtak. Szerencsétlen szurkolók jóformán még ki sem heverték az olimpiai döntőt, amikor következett a horvátországi világbajnoki döntő, és a mieink újabb látványos összeomlást mutattak be. És mivel a lányok – valami rejtélyes okból kifolyólag – görcsösen ápolják ezt a hagyományt, időről időre ismételten bemutatják a nagy összeomlást. Talán csak azért, nehogy elfelejtsük.
Így semmi meglepő nincs abban, hogy most is „hagyományőrzésre” készültünk. Ám ez nem tartott sokáig, hiszen viszonylag gyorsan nyugtáznunk kellett, ezúttal annyira tartalékos a magyar válogatott, hogy még a hagyományos összeomlásra sem marad ereje.
Ennek ellenére sem gondolom, hogy bűnbaknak kellene kinevezni a lányokat. Sőt, még azon sem érdemes túl sokat merengeni, miért maradtunk le, netán mennyi pénz ment el idén a női kézilabdára, mire mentünk vele és mit jelenthet a honi sportszövetségek kormányzati bevétele.
Áldozatkeresés helyett higgadtan nyugtázzuk, hogy meghatározó játékosai nélkül pillanatnyilag ilyen teljesítményre képes a generációváltás miatt is átmeneti helyzetben lévő magyar válogatott. Persze a hevesebb vérmérsékletűek ettől még simán háboroghatnak.
Az optimistábbak talán emlékezzenek az argentin labdarúgás legsötétebb napjára, amikor az isteni Diego Maradona visszavonult a válogatottságtól.
Az argentin drukkerek akkor is bizakodva tekintettek a jövőbe. Nem hanyagolták el az utánpótlás-nevelést, és ennek köszönhetően a rengeteg jó labdarúgójuk mellett már az újabb zseni is megérkezett, és mostanában Lionel Messi lábai előtt hever a focivilág. E téren most Magyarországon sem lehet ok panaszra: tudomásul kell venni, hogy a zseniális játékosok felett is eljár az idő, s az immár 33 éves Görbicz Anita nyilván az utóbbi másfél évtizedben megszokottakhoz képest egyre kevesebbszer fog kimagasló színvonalon teljesíteni. Ha viszont a továbbiakban is megfelelő lesz az utánpótlás-nevelés a női kézilabdasportban, akkor „Görbe” után minden bizonnyal újabb zseninek tapsolhatnak majd a magyarok!
A múltat fel kell tenni a megfelelő polcra, fényesíteni, és ott hagyni. A válogatott jelene most olyan, amilyen, de az a holtbiztos, hogy Kim Rasmussen szövetségi kapitány személyében vérprofi szakember ül a válogatott kispadján, akit ha hagynak dolgozni, a jövő is fényes lehet.
Kérdés persze, hogy abban a fényes jövőben majd meddig őrizzük „hagyományainkat”.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!