A magyar labdarúgás legendás alakja, Grosics Gyula a héten ünnepelte 85. születésnapját. Az Aranycsapat kapusa 86 alkalommal szerepelt a nemzeti válogatottban. Ez a szám jóval több lehetett volna, ha az 50-es évek derekán koholt vádként, kémkedés gyanújával nem tiltották volna el a labdarúgástól huzamosabb ideig.
Amikor pályafutásáról kérdeztük, elmondta, hogy bármily furcsa, két atyai pofonnal kezdődött. A Dorog csapatában kezdte a labdarúgást, és 14 és fél évesen állt először a bányászcsapat kapujában, méghozzá véletlenül. Az együttes összes kapusa sérülés miatt nem állhatott a csapat rendelkezésére, és akkor a meccs előtt az utcán szóltak neki, hogy neki kell védenie, az Ókomárom elleni NB II-es mérkőzésen, ahol 2-1-re nyertek. Igen ám, de amikor hazajött, két atyai pofon jutalmazta, mert szülei nem tudták, hova tűnt a gyerek. Ezt követően azonban biztos tagja lett a dorogi csapatnak, ahonnan távozva több más egyesületben is megfordult, aztán a legkiválóbb magyar csapatba, a Honvédhoz került.
Arra a kérdésünkre, hogy az első meccs után mit emelne ki pályafutásából, a következőket mondta: természetesen elsőként az olimpiai aranyérmet említette, amelyet 1952-ben Helsinkiben nyert a magyar válogatott a jugoszlávok ellen. Itt közbeszólva megemlítettem, hogy bizonyára a 6-3, az évszázad mérkőzése a második nagy emlék. Az is – válaszolta –, de számomra talán a legnagyobb, amikor 1956-ban Moszkvába sikerült legyőzni a szovjet válogatottat, ami azt jelentette, hogy visszatérhettem kényszerű házi őrizetemből. Grosics három világbajnokságon is ott volt, 54-ben, 58-ban és 62-ben is. Pályafutását azért hagyta abba, bár jól érezte magát Tatabányán, ahová „száműzték”, mert nem engedték el a Fradiba. Ezt követően több helyen is edzősködött, majd nyugdíjba meneteléig a Volán Sport Club vezetője volt. Természetesen nem hagyhattuk ki az 1954-es berni világbajnokságot sem, ahová a magyar csapat abszolút esélyesként utazott, aztán a döntőben kikaptak az NSZK-tól. Grosics megemlítette, hogy ezt a mérkőzést soha nem fogja elfelejteni, és rengeteget álmodott arról, hogy mi kellett volna ahhoz, hogy a csúcsra jusson a válogatott. Az elmúlt időben sokat betegeskedtem – mondta –, de amennyire tudok, segítem a magyar labdarúgást, mert nem szabad elfelejteni, hogy valamikor mi voltunk a legjobbak ebben a játékban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
