Ritkán látni ekkora küzdelmet, mint amivel a magyar futsalválogatott bejutott az Európa-bajnokságra. Szeptember 22-én kiélezett, idegölő játékkal, a hosszabbítás utolsó pillanatában, fejes góllal, 4-3 arányban legyőztük a románokat. Nem volt ember Debrecenben, s talán még otthon, a képernyők előtt sem, aki ülve tudta nézni a mérkőzés hajráját. A román játékosok értetlenül néztek maguk elé, volt, aki térdre rogyott, arcát a kezébe temette. A magyarok azonban, megérdemelten, ünnepeltek. Elénekelték a Himnuszt is, közösen, szinte tapintani lehetett a boldogságot. Felemelő pillanat volt, több ilyenre volna szüksége sportolónak, nézőnek.
Ám ezt követően mást is énekeltek a magyarok. A székely himnuszt, melynek nyolcadik sora – „Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk” – különös megvilágítást kapott azon az estén. A legyőzött ugyanis Románia válogatottja volt. Ez a dal pedig, melyet a trianoni országcsonkolás után írtak, s amit most egyemberként zengett a csarnok, sehogyan sem illik egy ilyen fényes győzelemhez. És nem csak azért, mert nem éppen diplomatikus. Hanem mert ezt a dalt aligha énekelte volna el bárki is, ha mondjuk a svédeket győzzük le az Eb-szereplésért. És ez innentől már a legkevésbé sem sport – hanem a mindennapokba, a sportba is beszivárgó politika. Kár, mert éppen a magyar futsalválogatott példája mutatta meg, hogy győzni már tudunk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!