Ha sietek, előbb odaérek - Lőw András ultrafutóval beszélgettünk

– Biciklivel érkezett, ez azt jelenti, hogy már sikerült regenerálódni? Mit tesz a testtel 246 kilométer?

– A regenerálódás még tart, tegnap elmentem a barátaimmal futni 12 kilométert, bőségesen elég volt, a végén még kicsit nyűgös is voltam. Az első pár napban általában csecsemőállapotba kerülök, csak eszem és alszom, de még evés közben is szívesen lefeküdnék. Idén szerencsések voltunk, soha nem volt még ilyen jó időnk a Spartathlonon, ennek köszönhető, hogy az indulók 73 százaléka célba ért. A 2012-es „gyilkos melegben” az indulók kevesebb mint negyede jutott el Spártába.

– Szoktak lenni mélypontjai?

– Igen, sokszor. De nagyon nem szoktam elanyátlanodni, már hosszú saját történetem van itt, emlékszem, hogy melyik évben éppen hol voltam nagyon rosszul, és a rutin miatt már tudom, hogy ezen túl lehet lendülni. Pszichésen is készülni kell, többször végigpörgetem magamban az útvonalat, a helyszíneket, és a hozzájuk tartozó napszakokat, érzéseket. A legnagyobb mumusnak a hegyet tartják 160 kilométernél, pedig szerintem az nem olyan borzasztó. A vége, a Spárta előtti kaptató nyomasztó, ráadásul lejtőn lefelé futni nagyon fájdalmas.

– Tud segíteni ilyenkor egy kívülálló?

– Az nem segít, ha valaki megkérdezi a verseny 22. órájában, hogy mit kérsz. Semmit. Ilyenkor már a hátam közepére nem kívánom az egészet. Egy jó segítő véghezviszi, ami előre meg lett beszélve: megtöm egy kis étellel akkor is, ha tiltakozom, és nem tesz fel ilyen szörnyű kérdéseket. Nekem nincs is a klasszikus értelemben kísérőm, bár sokan segítenek útközben, szinte mindenki ismer mindenkit. Két éve eljött a családom is, a feleségem nem egy rutinos sofőr, ezért a rajt előtti este még elment a kocsival néhány háztömbkörre, hogy kitapasztalja, hogy fog a kuplung. Másnap a versenynek csak az ötvenedik kilométerénél tűntek fel a gyerekekkel, én meg már forgatókönyveket gyártottam a fejemben, hogy mi történhetett az elmúlt öt órában. Persze nem volt semmi baj, de ez nem arról szól, hogy segítsenek, hanem, hogy osztozzanak az élményben.

– Tényleg jórészt fejben dől el, hogy ki tudja végigcsinálni?

– Fejben is, a monotóniatűrés nagyon fontos. A mezőny második felében nem futunk gyorsan, és fontos, hogy megmaradjon a remény, ebben a tempóban is végig lehet csinálni. Nyomást jelent, hogy az ellenőrzőpontoknál van egy szintidő. Aki azon kívül ér oda, kizárják. Sokan ezért próbálnak előnyt szerezni, és túl gyorsan futják az elejét, amivel kicsinálják magukat. De például a „körözős” versenyeket én sem bírom, ezek olyanok, mint egy méretesebb Cooperteszt. Az embert megállítják, mondjuk, 24 óránál és megnézik, meddig jutott. Nekem ez nem megy, én szeretem azt, hogy van egy kitűzött cél, és ha kicsit sietek, akkor előbb odaérek. Ott hiába sietek, egy másodperccel nem lesz a dolog rövidebb, és ez borzasztó.

– Az ultrafutásról azt nyilatkozta Lőrincz Olivér edző a 444-nek, hogy bárki képes rá, csak rengeteg edzés és elszántság kérdése az egész. Ön viszont állítólag keveset edz.

– Van három fiam, akiknek még érdekes velem játszani, nincs szívem tőlük elvenni az időt. Ha van egy verseny, akkor futok akár száz kilométert egy héten, de ha nincs, akkor előfordul, hogy semennyit. Inkább biciklizek és focizok az udvaron. Az tényleg igaz, hogy egy átlagember képes akár Spartathlont is futni, ha eléggé eltökélt, van példa erre a magyarok között is. Szabó Zoltán például két éve nem ért célba, tavaly pedig összefutottunk a táv harmadánál, és a hátát sem láttam többet, több órával megelőzött.

– A szintén többszörös Spartathlon-teljesítő Simonyi Balázs filmjének, az Ultrának köszönhetően mostanában egyre nagyobb figyelem irányul a versenyre és a magyar ultrafutókra. Milyen ez a 25 évvel ezelőtti állapothoz képest?

– Akkoriban még mobilhálózat sem volt. Elmentünk, lefutottuk, hazajöttünk, és a „kétfejű borjút ellett a tehén”-típusú hírek mellett megjelent talán rólunk is valami. Ma már a közösségi médián keresztül rengetegen figyelnek minket. Jeladókkal futunk: két éve még 2800-an követtek minket az online térképen, idén 21 ezren. Tavaly a kisfiam óvodájában az egyik apuka mesélte, hogy figyelte a webkamerákat, mikor érek a hegy lábához. Később raktam össze, hogy azon a részen hajnali 3 körül jártam. Egészen döbbenetes, hogy az éjszaka közepén azt a 15 másodpercet várta, amikor én elsuhanok a kamera előtt. Nem gondoltam, hogy ez ilyen hatással lehet az emberekre. Ebben Balázs filmjének tényleg nagy szerepe volt.

– Amiből az derül ki, hogy a legtöbben a lelkükben „cipelnek valamilyen csomagot”, amire egyfajta terápia a futás.

– Ez sokakra igaz, jellemző, hogy olyankor kezdenek el futni, amikor valami válsághelyzet van az életükben. Az én történetem viszonylag unalmas, én ebbe belenőttem. Általános iskolában vívtam, de nem igazán szerettem. A nyolcvanas években elindultak az utcai futóversenyek, és valahogy belekerültem. Először 1985-ben futottam maratont. Szörnyű volt, az első 14 kilométeren egyéni csúcsot futottam, a második kétszer 14-en majd' meghaltam, zöld volt a fejem, de bevonszoltam magam. Mentem tovább egyre hosszabb távokra, míg 1992-ben először elindultam a Spartathlonon.

– Van olyan versenyálom, amit eddig nem sikerült teljesíteni?

– A tennesseei Barkley-maraton egy 100 mérföldes verseny, és egyfajta szellemi erőpróba, mert úttalan utakon, kis ösvényeken megy az útvonal, nagyon kell figyelni. Egy 20 mérföldes kört kell megtenni ötször, a megadott helyeken egy-egy könyv van elrejtve, egy kitépett oldallal lehet igazolni, hogy járt ott az ember. A szintidő 60 óra, ami más terepen ekkora távolságnál fele ennyi szokott lenni, itt viszont 16 500 méter a szintemelkedés. Tíz évig kellett várni, mire az első futónak sikerült befejeznie a versenyt. Sokáig arról volt híres, hogy kevesebben teljesítették, mint ahányan jártak a Holdon, mára 15 ember ért célba. Ezt gyakorlatilag egyetlen ember szervezi, nincs túlbiztosítva, ezért megesnek fura dolgok. Volt a környéken egy elég kemény börtön, amit azóta már bezártak. Egy svájci futó véletlenül odakeveredett a kerítéshez, egy kicsit ott is tartották, mert gyanús volt: zavartan viselkedett, fura porok voltak nála, és valami versenyről hadovált. Néhány óra múlva kiengedték azzal, hogy még egyszer meg ne lássák arra. Eddig háromszor jártam a versenyen, ebből egyszer sikerült három kört teljesítenem.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!