A barátság szent. Noha Argentína és Brazília labdarúgó-válogatottja 1976 óta nem játszott páros mérkőzést a Roca Kupáért, a két ország szövetsége nemrégiben megállapodott, hogy (egyelőre 2018-ig) felújítja a „superclasicót”. Ez oda-visszavágót jelent, melynek idei első felvonását szeptember 14-én tartották Cordobában (0-0), a második rész pedig – magyar idő szerint – csütörtökre virradóra következik Belém városában.
Azóta Mario Kempesről stadiont neveztek el: ott rendezték a mostani első meccset.
De olyan nagyon ne lágyuljunk el a régi játszótársak egymásra találásától, mert az argentin–brazil kapcsolat nem feltétlenül a gyengédségről szól… A két együttes eddig 91-szer találkozott egymással (a győzelmeket tekintve az argentinok 34-33-ra vezetnek, 24-szer döntetlen volt az eredmény), és nem mindig honolt idilli béke a pályán…
Az 1937-es mérkőzést például a brazil sajtó „a szégyen meccsének” nevezte, a Buenos Aires-i közönség ugyanis majomhangokat hallatott, ha a brazilok színes bőrű játékosaihoz került a labda. A találkozó a rendes játékidőben 0-0-val zárult, majd a kétszer tizenöt perces hosszabbításban az argentin De la Matta két gólt is szerzett. Azazhogy nem volt az kétszer negyedórás ráadás, mert 0-2 után a brazilok levonultak a pályáról… Csakúgy, mint az argentinok 1939-ben. Ekkor a házigazdák úgy nyertek 3-2-re Rio de Janeiróban, hogy Peracio az üres kapuba lőtte a tizenegyest, mivel a 2-2-nél megadott büntető miatt a vendégek elhagyták a játékteret. A meccset Carlos de Oliveira Monteiro brazil játékvezető dirigálta…
Aztán 1946-ban már mindkét gárda idő előtt az öltözőbe sietett. A brazil Jair felrúgta az argentin Salomont, akinek eltört a lába, és az incidenstől feldühödött Buenos Aires-i nézők százai rohantak a pályára. A játékosok – még a hazaiak is – menekültek a tömeg elől, a rendet csak nagy nehezen lehetett helyreállítani. Hogy nem lett még nagyobb botrány, az Mendeznek köszönhető, aki nem rendőr, hanem csatár volt: a mégis csak lejátszott mérkőzés folytatásában az argentin jobbösszekötő két nyugtató gólt ért el (2-0).
Nyugtató, az volt 1990-ben is. Torinóban, a világbajnokság nyolcaddöntőjében a brazil Branco meghúzta azt a vizes palackot, amelyet az argentinoktól kapott, majd hirtelen kábának érezte magát. Aztán az a Caniggia szerezte az egyetlen gólt, akit a balhátvéd Brancónak kellett volna fognia. A brazilok háborogtak, hogy az argentinok altatót tettek az üvegbe, Maradona pedig kajánul azt mondta: dehogyis, szentelt víz volt abban… Nem csoda, ha a következő évben valóságos háború zajlott Santiagóban: a Chilében rendezett Copa America négyes döntőjének első fordulójában három brazilt (Mazinhót, Marcio Santost, Careca Bianchesét) és két argentint (Caniggiát, Enriquét) küldött le a játékvezető.
A gólok tekintetében fordítva volt: három argentin és két brazil „dugó” esett a thrillerrel felérő találkozón.
Volt továbbá „rosariói csata”, mégpedig az 1978-as világbajnokságon (0-0), és igazán büszke lehet rá Palotai Károly, hogy a mérkőzés bírájaként képes volt megfékezni az elszabadulni látszó indulatokat. Sikerült ez négy évvel később a mexikói Vazqueznek is, aki kiállította a brazilok 3-0-s vezetéséért Batistán bosszút álló Maradonát (a vége 3-1 lett). A 2001-es Buenos Aires-i vb-selejtezőre azonban már nem az amerikai kontinensről delegált játékvezetőt a FIFA, ám a svájci Meier nem tudott gátat vetni a szűnni nem akaró durvaságoknak. Az argentinok (Cris öngóljával) 2-1-re győztek, de a 2002-es világbajnokságtól Argentína már a csoportmérkőzések után elbúcsúzott, míg Brazília százszázalékos teljesítménnyel nyerte ötödik vb-aranyérmét.
Most korántsem a világelsőség a tét, de csodálkozna mindenki, ha a felek csütörtök hajnalban – Szervusztok, régi barátok! felkiáltással – simogatnák egymást…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
