Kicsit mindannyian belehaltunk a héten a hírbe, hogy elhunyt Carlos Alberto Torres, de aztán maga C. A. T. kihúzott bennünket a bajból, mert arra emlékeztetett odafentről: ugyan, fiúk, nem halhat meg az, aki halhatatlan. Márpedig a legendás jobb bekk – jobb brazilok esetében e szerepkör sokkal inkább támadó-, mint védőjátékos funkciója – annak az 1970-es brazil válogatottnak volt a csapatkapitánya, amelyet a valaha volt legragyogóbb futballcsapatnak tartanak.
Hogy az ifjabbak is sejtsék, milyen garnitúráról van szó, érdemes felidézni: öt 10-es játszott abban az eminens tizenegyben. Jairzinho a Botafogo, Gerson az FC Sao Paulo, Tostao a Cruzeiro, Pelé a Santos, Rivellino a Corinthians csapatában viselte az emblematikus mezt.
A selecaóban mégis Carlos Alberto volt a „cséká”.
Lehet mondani, kapitánynak született. Még csak a nyolcadik mérkőzését játszotta a nemzeti együttesben, amikor a 98. alkalommal fellépő, egyúttal búcsúzó – szintén jobbhátvéd – Djalma Santostól átvette a válogatott-karszalagot 1968 júniusában, az Uruguay legjobbjai elleni 2-0 alkalmával.
Hatvannyolc… Azért különösen szerettük. Elvégre az év novemberében szintén Brazília kapitánya volt, miközben az első brazil vb-aranyérem tizedik évfordulójának tiszteletére rendezett riói gálamérkőzésen négy magyar labdarúgó – Albert Flórián, Farkas János, Novák Dezső, Szűcs Lajos – szerepelt az összesen tizenhat supermant felvonultató világválogatottban. Másrészt persze azért is rajongtunk Carlos Albertóért és társaiért, mert a káprázatos művészegyüttes – idézet a korabeli sajtóból – „ha akarta, kis fehér házinyúllá” változtatta a labdát”, ráadásul a megannyi „Rodolfóval” mind a vb-selejtezőket, mind a világbajnokságot százszázalékos mérleggel zárta (hat győzelem és 23-2-es gólkülönbség a kvalifikációs szakaszban; hat diadal és 19-7 a mexikói tornán).
A döntőben négy könnyű darabbal lepte meg (4-1) a legalább félcsapatnyi extraklasszissal kiálló olasz válogatottat…
A negyediket Carlos Alberto rúgta, és a BBC 1998-ban azt a lövést választotta minden idők legnagyszerűbb vb-góljának. (Két felejthetetlen liverpooli dugó, Farkas Jánosé, valamint Bene Ferencé a hetedik, illetve a tizenharmadik helyre került, mert 1966 júliusában – ahogyan az 1954-es világbajnokságon is – a magyarok voltak a brazilok…) A virtuóz játszótársak pedig kivétel nélkül felnéztek a Capitaóra, aki az örökkévalóság kezdő tizenegyének harmadik halottja.
A balhátvéd Everaldo már harmincéves korában, hetvennégyben autóbaleset áldozata lett, míg Felix, a láncdohányos kapus négy esztendeje – lehet tűnődni, véletlen-e vagy sem: éppen hetvennégy évesen – ment el.
Brito, Piazza, Clodoaldo, továbbá az összes 10-es és a szakvezető Mario Zagallo még él. De hát – utaltunk már rá – hiányzó nincs. Clodoaldo négy bámulatos csel után Rivellinóhoz, a bajuszos bombázó Jarzinhóhoz, a gólkirály szélső Peléhez, a király pedig Carlos Albertóhoz passzol…
Ugye, hogy minden és mindenki itt van?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!