Hogy a magyar futball bűn rossz, azt régóta tudtuk. Hogy a magyar futball milyen közel áll a bűnhöz, azt csupán sejtettük. Újabban viszont sorra felmerül: a gyászos hazai labdarúgásban főszerepet játszó elöljárók némelyike nem csupán a labdarúgást csalja. A Győri ETO mögött álló Quaestor cégcsoport – a Magyar Nemzeti Bank szerint – 150 milliárd forint értékben bocsátott ki hamis kötvényt, míg a pápai csapatot működtető kft. ügyvezetőjének önfeljelentése alapján a Lombard négymilliárd forint értékű zálogtárggyal nem tud elszámolni.
Az ügyvezető Bíró Péter régi (hm…) megbecsült alakja a magyar futballfelvilágnak, akárcsak a Quaestor-tulajdonos Tarsoly Csaba, aki hosszú évekig virított az MLSZ elnökségében, mígnem őrizetbe vétele előtt lemondott szövetségi tisztségéről (is). Amúgy ez az empatikus vezető ekképpen nyilatkozott szerepvállalásáról az ETO honlapján: „Óriási kihívást jelentett a nehézségekkel küzdő klub erkölcsi, anyagi és sportszakmai reorganizációja, de a döntő momentum az volt, amikor megláttam a csillogó gyermekszemekben a fociszeretetet, ezután már nem volt több kérdésem, cselekedtünk…” Hozzátette: büszke arra, hogy „sikerült a nagy múltú klubbot (így, két b-vel – H. I.) a megszűnéstől megmenteni”. Miközben az embernek könny szökik a szemébe a meghatottságtól, bizony eszébe jut: mégis inkább megszűnés lesz, mint megmentés.
Bár a kormány stratégiailag kiemelt jelentőségű gazdálkodó szervezetté minősítette mind a klubot, mind az ETO Parkot működtető kft.-t, a túlélés bizonytalan, és a súlyos eset még Győrött is nem annyira aggodalmat, mint inkább felháborodást keltett. Egyrészt a pesti fonódó villanyost idéző, felsővezetékes kapcsolódások miatt. Másrészt azért, mert a labdarúgásnak ugyan nagy hagyományai vannak a kisalföldi városban, ám a település 128 ezer lakosa nem keveri össze a futballt az álfutballal. A többség a mai játékosokat nem is ismeri: a legutóbb a Kecskeméttel szemben – ezer, minden kínt kiállni képes kisalföldi néző előtt – 1-1-et elérő, Pogacsics – Brdarovski, Lipták (Bucsa), Lang, Ibanez – Windecker, Priso (Strestik), Pátkai (Kamber) – Rudolf, Priskin, Koltai összetételű együttes bármely tagja végigmehet úgy a győri Baross utcán, hogy rá sem hederítenek.
Ez persze másként volt a korábbi olimpiai és magyar bajnokokkal, az 1965-ben még a BEK elődöntőjébe is bejutó kiválóságokkal, Keglovich Lászlóval, Orbán Árpáddal, Palotai Károllyal, Korsós Istvánnal, Povázsai Lászlóval meg a többiekkel (gondoljuk meg, ötven esztendeje így festett a legjobb négy mezőnye az első számú európai klubtornán: Benfica, Győr, Internazionale, Liverpool…), valamint a Rába nyolcvanas évekbeli gólgyártó üzemágának élmunkásaival, a Hannich Péter, Póczik József, Burcsa Győző középpályás- és a Szabó Ottó, Szentes Lázár, Hajszán Gyula csatársorral. Az előbbi társaság a Népstadionban találkozott a Benficával, mert Győrött nem volt 70 ezer nézőt befogadó stadion; ma 70 ezer nézője négy teljes (a nevében) NB I-es fordulónak van…
Az igazi csapatok sorsa sokakat érdekelt, a múltat megcsúfoló utódoké keveseket foglalkoztat. Ami tömegeket érint, az a szégyenérzet, mert minden jó érzésű ember a maga blamázsának érzi a városét. Ők pironkodnak, mások arcán viszont vastag a bőr.
S az állami tízmilliárdokkal megtámogatott magyar futball – meg a hozzá tartozó körök – morálját ismerve egyáltalán nem zárható ki, hogy van még hasonló bukás a tarsolyban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!