Pénteken megkezdődött a két magyar – hivatalosan: első osztályú – labdarúgó-bajnokság.
Az egyik a pályán zajlik. Ehhez kifejezetten passzol az, hogy pillanatnyilag senki sem kíváncsi rá, mivel ugyancsak pénteken volt az ötkarikás játékok nyitánya. A hazai futballvezérkar tagjai közül valaki a homlokára csapott: „Gyerekek, mi lenne, ha akkor rajtolna az NB I, amikor az olimpia?” A ragyogó ötletre azonnal rábólintott mindenki, hiszen – szigorúan egymás közt! – kénytelenek elismerni az urak: pótolhatatlan előny, ha nem szökik szembe a pótolhatatlan hátrány. A tempó lassú, mint a nem feltétlenül boldog emlékű Wartburg 311-es a mai országúti forgalomban, a technika kezdetleges, klasszis játékos egy sincs. A masszából valamelyest kiválik a legutóbb veretlenül bajnok Debrecen, valamint az idehaza a legjobban finanszírozott Videoton – melynek büdzséje azonban még az európai középmezőny hátsó traktusának a költségvetését sem éri el –, aztán az a helyzet, hogy bármelyik további részvevő lehet harmadik, tizedik vagy tizennegyedik.
Az élen feltehetően folytatódik tehát a Vidék-bajnokság, már csak azért is, mert a romokban heverő magyar futball valaha volt fellegvárainak már írmagjuk sem maradt. Létezik ugyan FTC, Honvéd, MTK, Újpest nevű csapat – az NB II-ben olyan is, amelyet Vasasnak hívnak –, de e hajdanán nagy klubok mai kiadásai csak megcsúfolják eredetijüket. Az egész hazai labdarúgás a mélyben van, ám a legnagyobbat a budapesti zuhant, hiszen a vidék sohasem volt oly magasan, mint a főváros. Debrecent elvakítják ugyan a sorozatos itthoni elsőségek – melyek a nemzetközi porondon nem érnek semmit –, és Hajdú-Biharban úgy tartják: a 2000-es évek futballistái a legkiválóbb debreceni labdarúgók. Csakhogy az aranyérmek sorát erősen fékezett habzású mezőnyben nyerte a DVSC, amelynek efféle sikerekre esélye sem lett volna (nem is volt) a magyar futballkultúra sok évtizedes virágkorában.
Sajnos már a hanyatlás is több dekádnyi.
De ebből semmit nem vesz észre az, aki az MLSZ elöljáróit és a riportereket hallgatja. Szegény vakok, valamint a szemüket behunyók valóban úgy hihetik: az NB I egyenesen a La Ligával, a Serie A-val, a Bundesligával vagy a Brasileiraóval konkurál. (Ez a „másik” magyar bajnokság.) A szövetségi és a szpíkeri megnyilatkozásokban változatlanul záporoznak majd a felsőfokú jelzők, valóságos mámor uralkodik, ugyanakkor ostobává vagy ellenséggé, ha nem mindjárt hazaárulóvá válik az, aki képtelen észrevenni az amennyire nem létező, szavakban annál hangsúlyozottabban kedvező változást. Ódákat eddig csak a szövetség – és annak kiszolgáló személyzete – szavalt, de most már a legmagasabb helyről is a hozsánna visszhangzik. Egy interjúban, amely méltán pályázhat minden idők legszervilisebb magyar írásművei közé, egy Gyurcsó nevű játékos labdaátvételét az extraklasszis Farkas Jánoséhoz hasonlították, és a cikkben – nyilván politikai megfontolásokból – ilyen részletek szerepelnek: „Magyarországon a kommunizmus idején politikai cél volt, hogy megutáltassák az emberekkel a futballt”. Ezért lehetett, mondjuk, 1959-ben mindössze 84 800 a válogatott hazai mérkőzéseinek átlag nézőszáma… Magam leginkább csak a futballal foglalkozom, de biztos vagyok benne: az emberekkel legfőképp az utóbbi két évtizedben sikerült megutáltatni a futballt. Azzal a labdarúgással, amely nem is hasonlít a játékok játékára, és amely az előző évadban – NB I-es meccsenkénti átlagban – négyezer nézőt sem vonzott
Ezzel együtt évi három és fél milliárd forintos tévészerződést kötött – a következő négy bajnoki évadra – az MLSZ, s bár az összeg nemzetközi összehasonlításban csekély, az áru értékéhez képest óriási. A megállapodás nyomán már az első forduló nyolc meccséből hetet közvetít a közszolgálati televízióhoz tartozó két csatorna, valamint a sportadók egyike. A „meggyőződés” szerint nyilván a minőség jegyében.
Hacsak ellenpropaganda nem lesz belőle…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
