A huszonegyedik század magyar futballjának különlegessége, hogy kétféle NB I létezik: a valóságos és a virtuális. Az előbbi a pályákon szomorít, az utóbbi víziókban boldogít. Voltak persze nehéz periódusok korábban is, amikor összevissza hazudoztak a hazai labdarúgás állapotáról – lásd a felejthetetlen refrént: „már akadnak biztató jelek” –, de oly mértékben talán még soha nem vált el egymástól a reális és a képzelt futball, mint napjainkban.
A tévé – egy-két józan, magából és a nézőből bolondot nem csináló riportert kivéve – egyenesen diadalmenetet érzékeltet, miközben a mérkőzéseknek annyi közük van a diadalhoz, akár a hivatalosan az ország díszévé avatott Bayer fémjelezte békemenet szervezőinek a békéhez.
Ha valaki nem néz a képernyőre, csak hallgatja a látomásokat, azt hiheti: legalábbis olyan a kínálat, mintha brazil–olasz kombinált bajnokságról zajlana a közvetítéssorozat. Ezzel szemben a találkozók vontatottak, tempójuk és nívójuk szinte mérhetetlen, a szereplők tekintélyes – de korántsem megbecsült, legföljebb a produkcióhoz képest jól fizetett – hányada ismeretlen, a labdarúgást kedvelők nagy része mindenhova megy szombaton vagy vasárnap, csak meccsre nem. A legutóbbi bajnoki forduló hat mérkőzésére (együttvéve) tízezer drukker sem váltott jegyet, a nézőátlag „Dózsa György-i”, 1514 volt. Az eddigi tíz forduló meccsenkénti középértéke ennél magasabb – 2547 –, ám azzal is csak úgy lehet dicsekedni, akár a színvonallal.
Úgy persze nem lesz jobb a minőség, ha a mezőny nagyjából két hónap alatt kétszer háromhetes szünetet tart. A szövetség először a válogatott feröeri vendégjátéka miatt rendelt el pauzát, és vasárnaptól ugyanez megismétlődik, mert október hetedikén jönnek a svájciak, majd tizedikén Lettországban szerepel a nemzeti együttes. Így a szeptember 24-i fordulót október 15-én követi az újabb kör, lesz idő regenerálódni… A létszám tavaly óta csökkent, a pihenőidő nőtt; nem csoda, ha Torpedo Zsodzina-féle alakulatok oktatják az európai futball szuterénjében átmenetileg felbukkanó, egynyári magyar szereplőket. (Aki nem hallott volna az imént említett együttesről, annak eláruljuk: a belarusz kupagyőztes sporttelepén 3020 néző fér el, és az 1961-ben alapított klub csapata csak három vetélytársat ejtett ki sikerekben nem különösebben gazdag története során az európai kupaselejtezőkből: az izlandi Fylkirt, az albán Kukesit, valamint a Debrecent.)
Azért a kihagyásnak haszna is van: a három hét alatt legalább harmóniába kerül a tényleges és a szimulált labdarúgás. Amíg nem történik semmi, addig nem kell lódítani… (Pardon, ez csak úgy igaz, hogy amíg nincs meccs, addig nem beszélnek mellé, elvégre szünidő idején egyáltalán nem dumálnak az NB I-ről. Egyébként pedig évtizedek óta nem történik semmi, és a sódert minduntalan nyomják, csupán a hamisság behatása változik.
Bár az edzések és a mérkőzések lennének olyan intenzívek, akár manapság a hamuka!) A látszólagos futballt illetően a hazai élvonal a világ közvetlen élmezőnyében van, sőt talán még a La Ligát sem méltatják oly lelkesen Spanyolországban, mint minálunk a voltaképpen roppant szegényes első osztályt.
Igaz, miért éppen a labdarúgással kapcsolatban ne dőlne ránk a rengeteg fals szöveg?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!