Azt mondta José Gomes, a Videoton labdarúgócsapatának edzője a múlt héten, hogy kíváncsi volna Csányi Sándor MLSZ-elnök, valamint Pintér Attila szövetségi kapitány véleményére a Győr ellen Székesfehérváron elveszített találkozó játékvezetéséről. A meccset ifjabb Vad István dirigálta. Úgy, ahogyan. Nem különösebben jól.
Ám a tréneri felvetés volt az igazán vad dolog. Mert mi köze a szövetség elnökének, továbbá a nemzeti együttes szakvezetőjének ahhoz, hogy milyen ítéleteket hoz a bajnoki mérkőzés bírája? Meglehet, Gomes lemaradt egy brosúrával, és úgy gondolja, Pintér még mindig a győri csapatot irányítja, ennek azonban ellent mond, hogy szavai azt sejtették: tudja, a korábbi válogatott középhátvéd a kapitány. (Bár az is előfordulhat: a fehérvári mester abban a hiszemben van, hogy P. A. egyszerre vezényli a kisalföldi és a címeres mezes együttest.)
Ne totózzunk: komoly indokot nehéz találni a különös megnyilvánulásra. A szerencsejáték azért összefüggésben lehet az edző lelki állapotával, mert a Videoton heteken át úgy járt, mint a peches lottózó, akinek szelvényeit átvizsgálva sorra azt írta ki a gép: nem nyertes. Értsd: hat forduló telt el a nélkül, hogy a fehérvári csapat győzött volna. Négy döntetlen (Diósgyőr 2-2, Szombathely 1-1, Pécs 1-1, Paks 2-2) és két vereség (FTC 2-3, Győr 0-1) volt az őszi szakasz záró, illetve a tavaszi etap nyitó periódusának a szerény mérlege; ha ezt nézzük, érthető, hogy az eredménytelenségtől megviselt edző valamiféle kibúvót keresett. Úgy fest, Gomes alkalmazkodott a hazai közeghez, amelyben mellébeszélés, az bőven van, teljesítmény viszont egyáltalán nincs.
Az a gyanúm, a Videoton külföldi játékosai is asszimilálódtak. Nem mondom, hogy a fehérvári klub – a korábbi huszonötszörös portugál válogatott Caneirát kivéve – nemzetközileg jegyzett légiósokat szerződtetett volna, de azok egy része, akik „Sóstóra” igazoltak, eleinte jobbnak tetszett a szegényes magyar átlagnál. Mára e differencia eltűnőben van, már azon túl, hogy az Európa Liga selejtezőnek nevezett felvezető szakaszában a Mladost Podgorica állományával szemben nem mutatkozott semmiféle különbség. (Sőt idegenben elért gólja nyomán a képességeivel a Procol Harum-szám címét, A halványnál is fehérebb árnyalatot idéző montenegrói együttes jutott tovább.) Amúgy ez azt is bizonyítja, hogy hiába a hazai szinten kiemelkedő ráfordítás, az itthoni viszonyok közt jól kondicionált Videotonra költött summa is aprópénz az európai összegekhez képest. Ám attól tartok: egy hazai csapat akkor is csak átmenetileg lenne jobb helyzetben, ha húsz első ligás brazilt csábíthatna magához. Néhány hónap elteltével a dél-amerikaiak is „futballmagyarokká” válnának: a labda valószínűleg nem pattanna el tőlük, de olyan tempóban játszanának, amely lassú, mint az angol keringő, noha e játékosoknak a vérükben van a szambaritmus.
Ez csupán feltevés, ha nem is olyan emlékezetes fikció, amilyennel Garancsi István Videoton-tulajdonos és miniszterelnöki megbízott fogadta a múlt év nyarán érkező Gomest: „Hiszem, hogy – saját koncepcióját érvényesítve – tovább tudja vinni azt a munkát és szemléletet, amelyet Paulo Sousávalkezdtünk el a Vidi, valamint a Puskás Akadémia nemzetközi szintre fejlesztése érdekében.” Igaz, ami igaz: Sousa az EL csoportkörébe vezette a csapatot, de fejlődési folyamatról (lásd: Podgorica) nincs, a felcsútiak esetében eleve nem is volt szó. Illetve, dehogynem: az elöljáró emelkedett mondataiban. A pályán azonban nem a szöveg játszik, ami halmozottan hátrányos helyzetbe hozza a hazai labdarúgást. Ha ugyanis a duma határozná meg a meccsek kimenetelét, akkor a magyar futball akár több tucatnyi BL-diadalra lehetne büszke.
A jelek arra vallanak: José is eljutott már az izéig.
Honi foci: ha nem találsz fogást, keress kifogást!
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!