Bármennyire meglepő is, abszolúte logikusnak nevezhető az, ami a Barcelona labdarúgócsapatával e hét közben Párizsban történt. Azt nem lehetett tudni, mikor és hol üt be a krach, miként a bukás számszerű eredményét sem lehetett sejteni, de bizony kódolva volt, hogy ennek rossz vége lesz. Az „ennek” a klubvezérkar tévedéssorozatát, egészen pontosan azt takarja: a Valentin-napi mészárlás (4-0) alkalmával a Parc des Princes pázsitján tapasztalt tehetetlenség majdhogynem semmi az elöljárók tanácstalanságához viszonyítva.
Már az évad kezdete előtt világossá vált, hogy napjaink Barcelonájának egyetlen stratégiája van: bízni a glóbusz jelenlegi futballjában kétségkívül páratlan Messi, Luis Suarez, Neymar hármasban. Ha e trió mindegyik tagja a kvalitásainak megfelelően játszik, akkor nagy baj nem lehet; az viszont – a jelek szerint – fel sem vetődött, hogy előfordulhat: az extraklasszis támadósorból csak egyvalaki ad életjeleket, a másik két társ nem, ahogyan az a francia fővárosban az időnként fel-felbukkanó Neymarral, valamint az egyaránt láthatatlan Luis Suarezzel és Lionel Messivel történt. Nyomban hozzá kell tenni: a mindent egy lapra feltevő katalán klub óriási szerencséje, hogy e trojka egyben maradt, azaz nem dőlt ki, mondjuk, kettő a háromból hosszú időre súlyos sérülés miatt. A nemegyszer összevissza rugdosott trió állhatatossága pedig elodázta a szembenézést a valósággal; azzal, hogy a Barcelona többi csapatrésze hovatovább méltatlan minden idők legmagasabbra emelkedő Barcelonájához.
A kapuból a klubvezetők elengedték a vörös-kék együttesben kiválóan védő chilei Claudio Bravót, és arra a német Marc-André ter Stegenre bízták a háló őrzését, aki kapitális hibák sokaságát követte el már eddig is. Behunyt szemre volt szükség a két játékos közti különbség fel nem ismeréséhez, és egyenesen vaknak kellett lenni ahhoz, hogy a földkerekség alighanem legkiválóbb jobbhátvédjét, Daniel Alvest lecseréljék Aleix Vidalra vagy a pótbekk Sergi Robertóra. Ebben az esetben az előd és az utódok közti differencia annál is kiáltóbb, mint a kapusok összevetésében, ráadásul a kidobott brazil nem pusztán védő, hanem a támadójáték lendítője volt.
A helyzet a középpályán sem jobb. Korábban ajtót mutattak Fabregasnak és a szerdán a Bayern München 5-1-es Arsene-hengerében főszerepet játszó Thiago Alcantarának, most meg sehogyan sem hozható össze egy minőségi trió. Ebben része van Iniesta fokozatos elhasználódásának – amire azért fel lehetett volna készülni –, valamint Busquets váratlan formahanyatlásának – amire meg nem –, ám a főnökségnek ezen túl is választ kellene adnia arra a kérdésre: mennyit segített a „Barcán” André Gomes, Denis Suarez, Rafinha Alcantara, Arda Turan? Súg a világ: csak valamivel többet, mint amennyit a védelemben a jött és ment Douglas, valamint Mathieu, Umtiti, Digne, a ki tudja, miért oly kapós három francia felfedezett.
E meghökkentő játékospolitika vezetett oda, hogy a huszonegyedik század meghatározó klubcsapatának a sziluettje sem látszott a fények városában.
Sőt az embernek arra kellett gondolnia: a több mint klub szlogent hirdető Barcelona ma kevesebb mint csapat. Úgy tetszett, az együttes nemhogy képtelen felidézni hosszú éveken át szembeszökő taktikai és technikai különlegességét, de egyenesen elveszíti önazonosságát, korszakos szellemiségét. Ennek nyomán a Real Madrid-közeli Marca című spanyol lap már így írt: „Emlékezzenek 2017. február 14-re! E napon véget ért az az éra, amelyben a Barcelona meghatározta Európa labdarúgását.”
Ezzel azért várjunk még egy-két ütemet – miként a pályán szokás a kapus elfektetésekor –, függetlenül attól, hogy az idáig sikertelennek egyáltalán nem mondható Luis Enrique a fantázia tekintetében nyilvánvalóan nem konkurál a valaha volt legnagyobb hatású mesterek egyikével, Pep Guardiolával. Elvégre – a csapattal szemben szériában elkövetett házi merényletek ellenére – mégiscsak ott van az unikális „első hármas”.
A BL-búcsú veszedelmét nyilván az sem hárítja el, ahogyan a vezetőség csőlátásán és a Hercegek Parkjában átélt megaláztatáson sem változtathat.
A párizsi blamázs nyilvánvalóan a Barcelona históriájának legsúlyosabb csődjei közé tartozik, sőt a második helyen áll a történeti rangsorban.
A listavezető a négy esztendővel ezelőtt a Bayern München ellen „elért” 0-4 és 0-3. Ugyanennyi volt a két mérkőzés eredménye 1997-ben a Dinamo Kijevvel szemben, de akkor még a Barcelona nem uralta a földkerekség klubfutballját, hiszen 2006-ig egyetlenegy BEK-, illetve BL-győzelemmel büszkélkedhetett. S nem csupán azóta sorra szerzett címeivel, hanem a futball megújításával és kiteljesítésével is vált hasonlatossá az örökkévalóság legnagyobbjaihoz, az egymás után ötször BEK-győztes Real Madridhoz, a hatvanas évek Santosához vagy Arrigo Sacchi Milanjához.
Ha e játék most végképp odalett, akkor nem a Barcelona vesztett a
Hanem a világ.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!