Az Atletico a taktika és a fegyelem valóságos csodája - írja Hegyi Iván a Gól rovatban.
Amennyiben a Dortmund – a madridi 0-3 után – kiejtette volna a Bajnokok Ligájából a Real Madridot, úgy könnyű lenne kihirdetni az európai futballévad négy legjobb edzőjét, bár a formátum tekintetében a 3:1 sem lenne rossz arány. Diego Simeone, Pep Guardiola, valamint José Mourinho amúgy sem sokak listájának élmezőnyéből hiányozna, és Carlo Ancelotti helye sem azért dilemma tárgya, mert az itáliai mester nem tartozik a legkiválóbbak közé, hanem azért, mert a Real Madrid játékára egyelőre nincs akkora hatással, mint amilyen kéznyomot hagyott az irányításával kétszeres BL-győztes Milanon...
Az vitathatatlan, hogy a dortmundi Jürgen Klopp nagyobb eredményt ért volna el a négy közé jutással a „fehérek” trénerénél. S az sem kétséges: a Borussia edzője felépített „valamit” a német klubban. Noha a Bayern München és a Dortmund között nagyra nőtt a távolság a Bundesligában, a sárga-fekete együttes tavaly Bajnokok Ligája-döntőt vívott a bajor „FC Hollywooddal”, és az idén csaknem a legjobb négy közé jutott. A visszavágón nem a súlyosan összezavart Real Madridon múlt, hogy a dortmundi 2-0-ból nem lett 3-0 vagy akár 4-0… Amúgy a Klopp & Co. megőrizte a 80 ezret súroló dortmundi nézőátlagot, tehát megtartotta azt, amit az utóbbi fél évtizedben újrateremtett: a Borussia-életérzést. Ez nem más, mint elkötelezettség a klub iránt, fantáziadús, gyors és látványos támadófutball.
De térjünk vissza az elődöntős csapatok trénereihez. Az ugyanis nem véletlen, hogy az Atletico Madrid, a Bayern München és a Chelsea ott van a legjobb négy között. Sőt Simeone szerepe alighanem a legfontosabb az Atletico szenzációs előmenetelében. A szakvezető – aki játékosként 106-szoros argentin válogatott volt – nagyszerűen felmérte, milyen módon lehet versenyre kelni a Barcelonával és a Real Madriddal, egyúttal a földrész elitjével. Mivel klubja nincs abban a helyzetben, hogy megasztárokat szerződtessen, csapata futballjáta pálya minden pontján tapasztalható együttműködésre, a kihagyások nélküli kollektív elhárításra építette.
Az Atletico-stílus lényege az, hogy az ellenfél ne bontakozhasson ki, és a játék nem feltétlenül defenzív, elvégre a vetélytárs szüntelen zavarása távol a madridi kaputól megkezdődik. Az eredmény pedig – a BL-elődöntőn túl – a La Liga jelenlegi listavezető pozíciója, ami a taktika és a fegyelem valóságos csodája.
Hasonló elven működik Mourinho Chelsea-je. Ez mindenekelőtt azért érdekes, mert a londoni klub sorozatban igazolta a pályán a szabadságot kedvelő játékosokat – Hazard, Oscar, Willian –, akiktől idegen az ellenfél játékát elrontó futball. De Mourinho Mourinho maradt, és a saját képére formálta a Stamford Bridge együttesét, miközben újra meg újra felvillantotta azt a képességét, hogy a leglényegesebb meccseken rendre rátalál a leghatékonyabb megoldásra. Noha a labdarúgás fejlődésében, kiteljesítésében nem vitt és nem visz kulcsszerepet, ez nem is foglalkoztatja: a romantikát másokra hagyja, neki az eredmény számít.
Guardiola más alkat és alighanem más régiókban mozog. A katalán tréner minden idők legnagyobb stratégái, a futball felkent megújítói közé emelkedett, hiszen olyan eredeti, technikailag-taktikailag, valamint a nagyobbnál nagyobb sikerek tekintetében is lenyűgöző labdarúgást, amellyel a Barcelonával előrukkolt, kevesen alkottak meg a sportág egész történetében. Filozófiája a Bayernnél is érvényesül. Ma már Európa-szerte általános a vélemény: a mostani bajor csapat Heynckesénél is ragyogóbb. A BL-trófeát persze még el kellene nyerni, de önmagában az, hogy Pep mester „katalán” pályára állította a német együttest, az elhivatottság és a kisugárzás felső foka.
Azt szokták mondani: minden eredményben hetven százalék a csapaté, és csak harminc az edzőé.
Hajlok rá, hogy mára ebből a hetven-harmincból csupán annyi igaz, hogy Guardiola gárdái sorra ilyen labdabirtoklási arányt produkálnak...
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
