Hegyi Iván: Nem mind arany…

Az Aranylabdát – amely már nem csak, sőt nem elsősorban a France Football, hanem a francia találmányt bekebelező FIFA díja – hétfőn adják át. Hogy ki nyer, nem tudni. Hogy ki nem nyer, arra könnyebb a válasz. A passzspecialista Xavi például megint lemarad az átadásról, a három jelölt ugyanis: Iniesta, Messi, Cristiano Ronaldo. Xavi Hernandeznek, a Barcelona és a spanyol nemzeti együttes emblematikus alakjának két Európa- és egy világbajnoki cím, három BL-trófea és két klub Világkupa, továbbá 119 válogatottszereplés nem volt elég ahhoz, hogy akár csak egyszer is elvigye az európai klubban futballozó legjobb játékost megillető pálmát…

A középpályás koránt sincs egyedül ezzel a labdarúgás halhatatlanjai között.

Nem kapott Ballon d’Ort ugyancsak kétszeres Eb- és egyszeres vb-győztes, továbbá kétszeres BL- és egyszeres Világkupa- első társa, Iker Casillas sem. A kapus 143 alkalommal szerepelt a spanyol válogatottban; eggyel többször, mint a brazil rekorder Cafu a sárga mezes csapatban. A jobbhátvéd az egyetlen játékos a futball történetében, aki (sorozatban) három vb-döntőn játszott, de hiába, a két világbajnoki aranyhoz nem társult Aranylabda. A másik brazil szélső hátvéd, a 125-szörös válogatott Roberto Carlos sem jutott ehhez az elismeréshez, noha vb-első és -második, valamint háromszoros BL- és kétszeres Világkupa-győztes volt. (Hogy – miként Cafunál – a Copa America- és a Konföderációs Kupa-sikereket már ne is említsük.) A védők közül szintén hoppon maradt a 108-szoros válogatott Bobby Moore, Anglia egyetlen világbajnok csapatának korántsem brit stílusban futballozó, elegáns „beállósa”; a még nála is finomabban játszó, szintén vb-aranyérmes olasz Gaetano Scirea, aki BEK-et, KEK-et, UEFA-kupát és nem kevesebb, mint hét bajnoki aranyérmet nyert a Juventusszal; vagy a szintén itáliai Paolo Maldini – egyebek közt – 126 válogatottsággal, vb- és Eb-ezüsttel, továbbá öt BL-diadallal…

Noha nagy a „nyeretlenek” választéka – a középpályások mezőnyéből a bécsi stadionnévadó Gerhard Hanappi, valamint a holland Johan Neeskens, a lengyel Kazimierz Deyna és Zbigniew Boniek, a német Helmut Haller, Günter Netzer, a spanyol Michel, a román Gheorghe Hagi sem került az Aranylabda- tulajdonosok közé –, a fedezetek közül Xavi után alighanem Wolfgang Overath a legnagyobb vesztes, hiszen a ragyogó német karmester (a France Football-ankéton kétszer „megkoronázott” Franz Beckenbauerhez hasonlóan) három egymást követő vb-n is érmet nyert: 1966-ban ezüstöt, 1970-ben bronzot, 1974-ben aranyat.

A csatárok társaságából „kifelejtették” a leghíresebb magyart, akiről nem érdemes részletezni, hogy mi mindent produkált a Real Madriddal – az Aranylabdát 1956 óta adják át –, elég csupán annyit mondani róla, hogy Puskás Ferenc. Nem járt jobban a Barcelona huszadik századi legjobbjának választott Kubala László sem, noha ő 1953 után még 1965-ben is szerepelt Londonban, az Európa-válogatottban. (Puskás „csak” ’65-ben játszott, mert Sebes kapitány ’53-ban nem engedte el a magyarokat az angol fővárosba alig több mint egy hónappal „az évszázad mérkőzése” előtt.) Nem volt aranylabdás a „Grande Inter”, azaz Helenio Herrera korszakos Internazionaléjának talán legfényesebb csillaga, az Európa- bajnok és vb-ezüstérmes, hetvenszeres olasz válogatott, kétszeres BEK- és Világkupa-győztes Sandro Mazzola sem, de hát ugyancsak legendás klubtársa, a sikereket vele együtt halmozó, 94-szeres válogatott Giacinto Facchetti sem érdemelte ki a „ballont”. Pontosabban: kiérdemelte – volna… De vissza a csatárokhoz (Facchetti az első itáliai „felfutó balbekk” volt): nem tudott Aranylabdához jutni a méltán Zseninek nevezett, kétszeres BL-nyertes jugoszláv Dejan Szavicsevics, a Puskáshoz és Casillashoz hasonlóan Real Madridembléma Raul (102 válogatottsággal, 3 Bajnokok Ligája-diadallal és megannyi BL-rekorddal), a holland Rob Rensenbrink, a dán Michael Laudrup, a jugoszláv Dragan Dzsajics vagy az olasz Alessandro del Piero sem.

Nekik csak a pályán nem volt nehéz helyzetbe kerülni…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!