Noha a magyar tévének az utóbbi évtizedek hazai labdarúgó-géniuszain felnőtt, azokat nyilván még véletlenül sem leszóló alkalmazottja nem győzte csepülni, bizonyos Robinho – éppen a harmincharmadik születésnapján – a századik válogatottságához érkezett. Méghozzá a labdarúgás Mekkájában.
Lehet mondani, a németek elleni 1-7 óta másképpen kell tekinteni Brazíliára, mint korábban, de az a csapás a 2014-es világbajnokságon érte a délamerikai labdarúgónemzetet, és Robinho nem volt a vb-keret tagja. (Hogy miért nem, azt Luiz Felipe Scolari szakvezetőn kívül senki nem sejti.)
A csatár ellenben már 2003-ban bemutatkozott a selecaóban, amelyben egészen jó évei voltak.
Igaz, abból a szempontból szerencsétlennek mondható a kezdet, hogy az ötszörös világbajnok Brazília – mint köztudomású – 2002 óta nem nyert vb-aranyérmet, de a sárga mezesekkel előfordult már az is, hogy csaknem negyedszázadon át nem szereztek elsőséget a földkerekség legnagyobb érdeklődéssel kísért, a nyári olimpia nézettségét is felülmúló sporteseményén. A brazilok varázsának még az az 1970 és 1994 közti, hosszú időszak sem ártott, leginkább azért nem, mert zsenik csapatát lehet összeállítani azokból, akik a huszonnégy szűk esztendő során „csak” kápráztattak, ám nem léphettek a dobogó tetejére. Íme, egy nyeretlen, de korántsem képzetlen művészegyüttes: Leao – Nelinho, Luis Pereira, Edinho, Francisco Marinho – Falcao, Zico, Dirceu, Junior – Careca, Eder. Robinho még ennél különb csapatba is bekerülhet, hiszen a valaha volt legtöbbszörös brazil válogatottak között az ötödik helyig jutott, nála többször csupán Cafu (142), Roberto Carlos (125), Lucio (105) és Taffarel (101) viselte az ötcsillagos mezt. A szereplések alapján minden idők szambafutball-csatársora így fest: Robinho (100), Ronaldo (98), Pelé (92). Ez sem olyan rossz.
Pelé „király” amúgy azt mondta a már tizennyolc éves korában felnőtt brazil bajnok Robinhóról, hogy ő lesz az utóda. E jóslat nem vált valóra, de olyan nagyon nem kell szégyenkezni a brazilon kívül a spanyol, az olasz, a kínai bajnoki cím, továbbá a két Konföderációs Kupa-győzelem és a Copa America-diadal miatt. A 2005-ös KK frankfurti döntőjében a labdarúgó-történet legragyogóbb gáláinak egyikével nyertek 4-1-re a brazilok az argentinok ellen, míg a 2007-es Copán Robinho volt a győztes csapat vezére, a torna legjobb játékosa és gólkirálya; a legkiválóbb kapus nem lehetett…
Hogy milyen nagyszerű futballista vált „századossá”, azt – egyebek közt – az is jelzi: a törékeny csatár 70 alkalommal szerepelt győztes csapatban, 18-szor kellett beérnie döntetlennel, és a válogatottal mindössze 12-szer szenvedett vereséget.
A legfájóbb nyilván a hollandok elleni 1-2 volt a 2010-es világbajnokság negyeddöntőjében, mert azt a találkozót – Felipe Melo öngóljáig – a Robinho alakításával vezető brazilok dirigálták, s a számukra peches egyenlítésig már simán lerendezhették volna a találkozót.
Ezzel együtt nem hiszem, hogy hősünk boldogtalan volna. Éppen az ellenkezőjét gondolom.
Elvégre mekkora egy ember esélye százszoros válogatott labdarúgónak lenni?
Akárhol. Hát még Brazíliában…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!