Magyar futball: virtuálisan ragyogó, a valóságban láthatatlan...
Az óesztendő magyar futballjában a két téli szünet volt a legmegnyugtatóbb és a legsikeresebb. Amint pályára kellett lépni, csőstül jött a baj… Az „európai” – valójában a kontinens perifériáján lézengő – kupacsapatokat szinte az első adandó alkalommal leléptették a színről; a „szinte” csak azért kerül ide, mert a négy együttes közül a Honvéd legalább egy selejtezőfordulón túljutott, igaz, olyan ellenféllel szemben, amelyet 13- 1-es összesítéssel búcsúztatott. Képzelhetik azt a vetélytársat… Habár a Cselik Niksics sem sokkal gyengébb a szintén montenegrói Mladoszt Podgoricánál, amely kiejtette az itthon viszonylag szépen kistafírozott Videotont. De hát a Strömsgodset, a Vojvodina és az ebben a körben kakukktojásnak mondható, a kvalifikációs mezőny átlagánál jóval erősebb Maccabi Tel-Aviv sem a csodák csodája, ám arra jó, hogy elbánjon a Twiggynél is karcsúbb Debrecennel, Honvéddal, Győrrel.
Milyen jó volt az első félév, amelynek során – szokás szerint – nem kellett nemzetközi tétmeccset játszani, mivel hazánk boldogtalan klubjai már évtizedek óta nem érik meg a földrész tavaszát…
Egymás között az ETO bizonyult a legjobbnak: ötven esztendővel a legelső és harminccal a legutóbbi NB I-es diadala után nyerte el ismét az első osztály aranyérmét. A színvonal persze inkább a megyei első osztályét idézte, és azóta még provinciálisabbá vált a sorozat a mindenféle futballhagyománytól mentes Felcsút és Mezőkövesd beavatásával… Ami pedig a győri jubileumokat illeti: már most is legföljebb a kisalföldi intéző tudja a keretében húsz – jórészt anonim – légióst és néhány hasonlóképpen ismert magyart felvonultató együttes összeállítását. Ahhoz Orbánnak, Szánielnek, Palotainak, Korsósnak, Povázsainak, Keglovichnak, illetve Hannichnak, Pócziknak, Burcsának, Szabó Ottónak, Szentesnek, Hajszánnak – tehát futballistának – kell lenni, hogy a név fél évszázad vagy harminc esztendő után is fennmaradjon. Viszont Verebes után újabb győri bajnokcsapat edzője avanzsált szövetségi kapitánnyá: nemrégiben Pintér Attilát nevezték ki a válogatott szakvezetőjévé.
Ha a honoráriumától eltekintünk, nincs miért irigyelni.
A címeres mezes együttes minden idők negatív rekordját „produkálta” az októberben Amszterdamban elszenvedett 8-1-es vereséggel: tétmeccsen ilyen különbségű vereséget soha korábban nem szenvedett el a válogatott. (Barátságos találkozón három 0-7 is akadt: az első kettő 1908-ban és 1912-ben Angliával, a harmadik 1941-ben, a szövetséges Németországgal szemben. Az annalesekben az ellenfél felségjelzéséül a horogkeresztes zászló szolgál.) Előzőleg Bukarestben a 8-1-hez képest habkönnyű 3-0 volt hazánk fiainak osztályrésze, így aztán immár huszonnyolc évre nyúlik az a kegyetlenül hosszú periódus, melyben a vb-t rendre Magyarország nélkül rendezik.
S az idén még azt a szégyent is el kellett viselni, hogy a románokkal vívott hazai találkozót zárt kapussá nyilvánította a FIFA. A néptelen tribünök amúgy nem voltak szokatlanok, hiszen az előző bajnokság meccseinek átlagos nézőszáma 2948-ra, az őszi szezon mérkőzéseié 2800-ra „rúgott”; a szektorok üressége azért nyújtott lehangoló látványt, mert a büntetést a magyar–izraeli „barátságos” mérkőzésen tapasztalt rasszista megnyilvánulások miatt mérte az MLSZ-re a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség. Idehaza sokan felháborodtak, de nem elsősorban a gyalázatos magatartás, hanem a szankció miatt. Miként a futball nívójában, úgy ebben a tekintetben sincs változás: ahogyan Dávid Ibolya „nem értett a focihoz”, úgy ezúttal is folyt a maszatolás. De hát minden mindennel összefügg: ahol bizonyos körökben Horthy- reneszánsz van, és a Karsai László történész szerint „történelemhamisító” Schmidt Mária útmutatásai alapján hozható létre a Sorsok Háza a Józsefvárosi pályaudvaron, ott nem csodálható, ha a nézőtéri kórusművekben újra és újra „indul a vonat”, mint Dávid igazságügy-minisztersége idején…
A labdarúgás minálunk úgy működik, mint a politika. Létezik a valóság, és annak a virtuális változata, ami – egyebek közt – abban is tetten érhető, hogy az amszterdami csapást követő bajnoki fordulóban már megint minden ragyogó volt a televízióban. Nincs differencia a Híradó és a Telesport között, a nóta tulajdonképpen ugyanaz. A különbség legföljebb annyi, hogy a futballközvetítés hurráhangvételét „kissé” megnehezíti, ha bármely csapatunk külföldi riválissal találkozik.
Ám most a béke tele van, és a jövő nyáron sem kell izgulni a világbajnokság miatt…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
