Nem az a legrosszabb, hogy Muszbek Mihály Sportgazdasági nagyító címmel esztendőről esztendőre szembesíti a magyar álfutballt saját lehetetlenségével. Pedig az adatok, ha meglepetést nem is keltenek, a labdarúgást pótló hazai focika valamennyi tényezőjét tekintve lesújtók. Az NB I-ben fél évtized alatt termelt 14 milliárd forintos veszteség, a nevenincs játékosok évi 11 milliós átlagjövedelme, a meccsenkénti 2449-es nézőszám, a napjainkban sokat emlegetett 49 év alatti korosztályok szinte teljes elfordulása a tévémérkőzésektől: ez külön-külön is rémes, hát még együtt!
Ennél már csak a „játék” nívója és e már-már mozdíthatatlanul megmerevedett világ morálja a borzasztóbb.
Meg az a hallatlan igyekezet, amely a belső körök tagjainak némelyikét, valamint a szekértolók legbuzgóbbjait a bizonyítvány szervilis és félrevezető megmagyarázására készteti. A vazallus ez esetben nem futball-lakáj, hanem politikai csatlós; annál fogva, hogy napjaink Magyarországán kétségkívül politikai dimenzióba került a labdarúgás. Hogyne került volna oda, amikor a jelen két élcsapatát, a kizárólag a díszpáholyát illetően sűrűn látogatott Videotont és a vezérkarára nézve legalább annyira narancs-, mint zöld-fehér színű FTC-t százmilliókkal tömik államilag. (Hogy a Felcsút támogatóinak – még véletlenül sem futballbeli – felfutásáról már ne is beszéljünk.)
Jelzem, a helyzet annyira bizarr, hogy igazából a tényeket reálisan feltáró – és ezzel Robinson Crusoe-i magányban lévő – Muszbek megszólalása is abszurd. Mert ugyanez az ember a Magyar Labdarúgó Liga igazgatója volt az első Orbán-kormány idején, amikor (2001-ben) több mint 20 milliárd állami forint gurult a hazai futballba, és – mint tudjuk – annak sem volt semmi haszna. Azaz Keleten a helyzet változatlan...
Ha nem éppen súlyosan romlik. Mert egy másik közgazdász szerint azért nincs közönség és üzleti alapú befektetés a magyar labdarúgásban, mert annak negatív a megítélése. Nem ironizálok azzal, hogy hitték volna...? E helyett helyeslek: idáig rendben van (valójában persze dehogy van rendben), hanem, amit ezután talált mondani a tanult úr! „Nem az a legfontosabb, milyen a termék, inkább az, hogy mit gondolnak róla az emberek” – fejtette ki. E megállapítás, ha jól értem, azt sugallja: tulajdonképpen mindegy is, hogy az első osztályúaknak nevezett résztvevők átesnek az állított labdán, és érzékelhetetlen iramban poroszkálnak – amúgy meg az egészet, miként kitűnő kollégám írta, a dzsentritempó jellemzi –, ha jónak hazudjuk a rosszat, akkor tulajdonképpen már meg is oldottuk a problémát.
Az észrevétel meghökkentő, de forradalmi felfedezésnek nem mondanám. Elvégre a módszert a hazai futballban már hosszú évtizedek óta gyakorolják. Éppen annyi ideje látjuk, milyen sikerrel, amilyen régóta mellébeszélnek minálunk.
Említeni is fölösleges: eredmény attól sem lesz több, ha a hamukára ráerősít a műfutballba beszálló politika.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
