Bármiképpen nézzük is, a magyar válogatott nemhogy ott van, de veretlen a labdarúgó Európa- bajnokságon. Alkalmanként tízezrével kísérik mámoros emberek, miközben az NB I. legutóbbi évadának átlagnézőszáma 2669 volt. Otthon, mint hallom, meccsnapokon leáll a körúton a forgalom, itt meg meggypiros szektorokból hangzik a Himnusz mérkőzésenként kétszer, mert a tábor a találkozó végén is elénekli a nemzeti dalt.
Magyarországon harminc éve nem tudott róla senki, de ezúttal szembe jön a labdarúgás öröme. Ahhoz mérhető boldogság pedig kevés van. A futballt most éppen másfél glóbusznyi ember nézi (ez persze halmozott adat), merthogy egyszerre zajlik az Eb meg a Copa America. A több mint játék társadalmi hatása minálunk már kiveszni látszott, ám elég volt két sikeres pótselejtező meg három még sikeresebb Eb-csoportmérkőzés, és közüggyé vált megint a hovatovább elfelejtett labdarúgás.
Vannak, akik most azt mondják: a létszámemelés smafu, hiszen így is benn vagyunk a legjobb tizenhat között. Komoly tévedés: ha nem bővítik huszonnégy csapatosra a mezőnyt, akkor a negyvennégy Eb nélküli évből negyvennyolc lett volna (legalább). A lehetőséggel viszont kiválóan élt a Bernd Storck, Andy Möller német edzőpáros: előbb csak biztonsági kűrt futott a norvégok ellen néhány extrával – Kleinheisler, Priskin –, majd átalakította az együttes játékát, hogy ne mindig az ellenfélnél és a magyar térfélen legyen a labda.
Ma már ott tart a projekt, hogy Cristiano Ronaldo remeklése ellenére 3-3-at játszott a válogatott a portugál együttessel. Ha CR7 úgy mozog, mint az izlandiak vagy osztrákok ellen, és honfitársaink nyernek 1-0-ra, akkor is örömünnep van, de minőségileg egészen más a háromszori vezetés a követhetetlen szupersztár ragyogásakor. Mert az extraklasszison kívül esett „némi” fény a harminckét Celsius-fokos Lyonban Gera Zoltánra, Elek Ákosra, Dzsudzsák Balázsra vagy Szalai Ádámra is… Lassanként nem tudjuk hova tenni a hirtelen felemelkedést, de azt nem is magyarázni: élvezni kell.
Már, amíg lehet, mert maguk a játékosok mondják: amint hozzá fognának az ünnepléshez, már eszükbe jut, hogy napokon belül itt az újabb feladat. Az erőnléttel nincs baj: alig több mint egy hét leforgása alatt három meccset játszott le a csapat jól, jobban, még jobban; lelkileg pedig olyan kiegyensúlyozott a társaság, mintha nyaralni érkezett volna a fenséges Cote d’Azurre. Belgium favorit – mondják a labdarúgók, de nyomban hozzáteszik: Portugália is az volt.
Szerintem három gól elég lenne vasárnap Toulouse-ban a győzelemhez.
Hol az a kettő, hol az az egy?
Csak azt nem kérdezhetjük, hol a csapatunk, mert az jelen van Franciaországban. Hosszú évtizedek megannyi kudarca után végre nem arról kell mesélni – akármilyen szívesen emlékezik is az ember –, milyen volt a hetvenkettes Eb-garnitúra Benével, Alberttel, Zámbóval, hanem a pályán láthatók az utódok, akik ráadásul nem is hoznak szégyent az elődökre. Akár még negyeddöntősök is lehetnek a kontinenstornán…
De – történjék bármi – vesztesek már semmiképp sem.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
