A „soccer” meghódíthatja az Egyesült Államokat. Már a kosárlabdával említik egy lapon a focit az USA-ban.
1950-ben az amerikai újságíródelegáció egyemberként ugrott talpra Belo Horizontéban, miután csapatuk 1-0-ra legyőzte az angolokat. A fogadóirodák előzőleg 1:500-hoz adták a jenkik sikerét, úgyhogy valaki biztosan nagyot kaszált. Az amerikai újságíródelegáció alig győzte fogadni a kollégák gratulációit. Dent McSkimming – merthogy ő volt egy személyben az amerikai delegáció – saját pénzén utazott Brazíliába; főnöke, a St. Louis Post-Dispatch főszerkesztője pénzkidobásnak tartotta az utat. „Olyan ez, mintha az Oxfordi Egyetem ideküldené a baseballcsapatát, és az elverné a Yankeest” – próbálta megvilágítani tudósításában a focira teljesen vak és süket amerikaiaknak e történelmi tett nagyságát. A New York Times a negyedik oldalon, alig néhány sorban számolt be az eseményről. Ez nagyjából olyan, mintha a londoni 6-3-ról a Szabad Nép az apróhirdetések között írt volna kis keretest.
„Az 1970-es évek végén alakult meg az Észak-amerikai Labdarúgó Liga (NASL), amihez nagy reményeket fűztek. Azt várták, hogy az amerikaiak ennek hatására egyre inkább meghatározó résztvevői lesznek a különböző tornáknak. A várt áttörés azonban elmaradt, a válogatott maradt a korábbi szinten” – írja az internetes enciklopédia, elhallgatva, hogy éppen ekkor, 1979-ben, a sikertelenség éveiben értek el egy – számukra mindenképpen – óriási eredményt. Idősebbek még emlékezhetnek arra, amikor egy Louis Nanchoff és egy Angelo DiBernardo nevű fiatalember két gólt vágott Katzirz Bélának a Népstadionban. Szegény Lakat Karcsi bácsi, szegény Szabó Gyuri (első és egyetlen válogatottsága volt a tatabányai védőnek) és szegény nézők! Mi akkor abban a hitben éltünk, hogy ezek még a lesszabályt sem ismerik, nemhogy megverjenek minket!
Az amerikaiak nem szerették kisgyerekek és a mexikói bevándorlóksportja volt. Komoly ember baseballt, kosárlabdát és főleg amerikai focit nézett. Floridában élő nagybátyám, aki 1956 előtt megveszekedett Csepel-drukker volt, azt mondta: „az amerikai ember számára az nem sport, amibena 0-0 is eredmény”.
A trend húsz évvel ezelőtt fordult meg. 1994-ben az USA világbajnokságot rendezett, és a csapat – ahogy most is – a nyolcaddöntőig jutott. Azóta váltakozó sikerrel szerepelnek a nagy versenyeken, de ma már az USA a közép- és észak-amerikai térség meghatározó csapata. A NIKE 1994-ben lépett be az amerikai focipiacra. Akkori forgalma 40 millió dollár volt. A tavalyi 2,3 milliárd. A válogatott mezéből többet adtak el, mint bármilyen mezből valaha. A portugálok elleni 2-2-es meccs minden idők legnézettebb labdarúgóközvetítése lett a maga 25 millió nézőjével (a vb átlagnézőszáma 50%-kal nőtt a vuvuzelától hangos dél-afrikai tornához képest). Az amerikaiak ma már szeretik a focit. (Nem csoda: van egy szerethető válogatottjuk, amit a belgák ellen a hosszabbítás második félidejében produkáltak, arra nemigen vannak szavak.) És mivel az amerikaiak mindent lefordítanak a számok – értsd a dollár – nyelvére, bátran állíthatjuk, nagyon szeretik a focit. Ne legyenek kétségeink: ha Amerikában valamit ennyire szeretnek, abban előbb-utóbb a legjobbak lesznek.
Mi pedig drukkoljunk nekik. Mert amint ez bekövetkezik, elmondhatjuk, hogy 1979-ben csak 2-0-ra kaptunk ki a világbajnoktól. Addig meg ne nagyon játsszunk velük.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
